Vonaton ült. Miközben elmélyülten a tájat csodálta, a vonat szép lassan az állomásra érkezett. Akkor látta meg őt. Csinos fiatalember volt, barátságos, jóságos arccal.
Valahogy kitűnt a tömegből. A lány valami erős késztetés folytán csak őt figyelte. Kereste, vágyta pillantását. Mígnem a fiú ránézett. Ekkor fordult csak el. Zavarba jött.
Pár pillanattal később a fiú már ott állt mellette. Szabad ez a hely? kérdezte.
A fiú az állomáson nyugodtan várt. Nem sietett, szándékosan jött ki a korábbi vonatra. S valahogy belül úgy érezte, hogy neki ezzel a járattal kell mennie. Megérkezett a vonat. Egy szempárra lett figyelmes.
Őt figyelte, s a fiút valahogy mágnesként vonzotta a tekintete. Szép arc volt, kedves.
Az ő kocsijába szállt fel. A következő pillanatban már ott állt mellette, s "igen" választ kapott a kérdésére.
Ültek egymással szemben, s érezték, hogy valami különös, csodaszép dolog történik velük. Mintha valami erős kapocs alakulna ki közöttük. Nem szóltak, csak nézték egymást. A zavar eltűnt, természetes volt nekik ez az állapot. Nem ismerték egymást, soha nem is látták egymást, mégis mintha mindig is együtt lettek volna. S egyszerre szólaltak meg, majd egyszerre mosolyodtak el. Így kezdődött a közös életük.
Később visszaemlékezve csak mosolyogtak, s nem gondolkodtak rajta. Elfogadták. Nekik együtt kell lenniük, s így is történt.
Csoda? Lehet.
Van ilyen? Remélem igen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése