Az a bizonyos határ...

Forró, nyári délután volt. Harmincas éveiben járó fiatal házaspár indult a tó partrája, hogy megmártózzon egy kicsit a hűsítő vízben. Miután enyhén lehűtött testtel kényelmesen elhelyezkedtek a parton, beszédbe elegyedtek egy mellettük pecázó idősebb házaspárral. Mivel ők nem szoktak horgászni, kíváncsian figyelték a hatalmas türelmet igénylő tevékenységet. Az aznapi fogás nem volt kedvező. Kettő kárászt sikerült kifogniuk, s azt felajánlották a fiatal párnak. Nekik ez kevés, de ha nekik elég, szívesen odaadják. Miért is ne? Gondolta a pár. A kis családjuknak pont elég, két kicsi gyermekük úgyis kis étkű. Gondolták hazaviszik a lakásba, s mivel városiak révén gyermekeik nem igen láttak még frissen kifogott halakat, ezért még érdekes is lehet nekik. S majd megsütik. Gondolták ők.
Hazatérve, a kádat teleengedve vízzel készen volt a két hal átmeneti úszkáló területe. Mikor a kicsik meglátták a két virgonc halat, hangos sikongatásban törtek ki. A szülők már tudták, hogy ez nem lesz egyszerű. Mikor elmondták a gyermekeknek, hogy átmeneti állapot ez, s hogy ebből lesz a vacsora, a szemek hatalmasra kerekedtek. Nagyon nagy volt az ellenállás. Az esti fürdés elmaradt, mert a halakat nem lehetett megsütni. Kellett éjszakai szállás.
S másnap reggel két erős zacskóban, megtöltve vízzel, a halak indultak vissza a tóra.
S most felmerülhet a kérdés. Hol van az a határ, mikor a szülő azt mondja gyermekének, hogy nem?