Öt év körüli kislány volt, mamájánál lakott szüleivel. Annának hívták.
Mikor megszületett, akkor került a házhoz egy pár hetes kiskutya. Mikor a pici lány már totyogott, a kutyus nem menekülhetett tőle. Követte mindenhova, állandóan simogatni akarta, ami nem sikerült mindig éppen finoman. A kiskutya csak tűrte, és tűrte. Ha végleg megunta, bemenekült a biztonságot jelentő farakás mögé, ahol Anna nem érte el. S jól kipihente a fáradalmakat. De utána ő volt az, aki a kislány társaságát kereste.
Szinte együtt töltötték az összes ráérős időt, s ahogy Anna egyre huncutabb s aktívabb lett, a kutyus egyre nehezebben tűrte a megpróbáltatásokat.
De soha egyetlen egyszer sem mutatott morcosabb viselkedést. S a kislány is lassan felismerte, hogy mi az a pont, mikor hagyni kell a kisállatot. Szép lassan egymásra hangolódtak, s szinte elválaszthatatlanok lettek. Így telt el öt csodás év.
Míg egyik nap anyukája az ölébe ültette, s mondta neki, hogy elköltöznek. A kislánynak először felragyogott a szeme, s rögtön első kérdése az volt, hogy elég nagy lesz e az új ház, hogy mindenki elférjen benne? Ekkor anyukája átölelte. Csak te, apa és én fogunk menni, mama és a kutya itt marad.
Anna csak nézett. Ő ezt nem tudta elképzelni. Anyuci, nem hagyhatom el a kutyusomat. S egy könnycsepp gördült le a szeme sarkából. Az anya tudta, hogy ez nem lesz egyszerű. Rendkívül sajnálta a kislányt, de ők nem tudnának az új házba most még kutyát vinni. Még kerítésük sincs. S nem is tervezték, hogy kutyájuk legyen.
Keserves napok jöttek. Anna nem tudott megvigasztalódni, s az állat is érezte, hogy valami nagy baj van. Mindig a kislány lábánál volt, követte őt mindenhova. S eljött a búcsú napja.
"Mivel messze költöznek, ezért valószínű, csak ritkán fognak tudni jönni". Hallotta anyukáját, mikor a mamával beszélt. A kislánynak belesajdult a szíve. Szorította a kutyát, amennyire csak tudta. De el kellett engednie.
Teltek a napok, de a kislánynak nem csillapodott szomorúsága, s a kutyus is teljesen megváltozott. Nem találta a helyét nagy magányában. Alig evett, s szinte egész nap ott ült a kapunál, s a kislányt várta.
A szülök tudták, hogy valamit tenniük kell. Nem lesz más megoldás, el kell hozniuk a kutyát. Megbeszélték, hogy most a legfontosabb dolguk az lesz, hogy megfelelő körülményt biztosítsanak neki. Első volt a kerítés. Annának rögtön elmondták, mikor már biztos volt a döntés. A kislánnyal madarat lehetett volna fogatni. Jó volt újra örömet látni a szemében.
Csaknem egy hónap telt el, mióta elköltöztek. Úgy gondolták, készen állnak a kutya fogadására. A kislány a kertben várta a nagy pillanatot, mikor újra magához ölelheti szeretett kis állatát. S a kutyus, mikor meglátta a kislányt, önfeledten szaladt hozzá, miközben izgatottan csóválta farkát.
A következő pillanatban Anna úgy szorította magához, mint aki soha nem akarja elengedni. Szülei, ahogy figyelték a kislány és a kutya közötti nagy ragaszkodást, tudták, hogy helyesen cselekedtek. Nem történhetett másként.
Mikor megszületett, akkor került a házhoz egy pár hetes kiskutya. Mikor a pici lány már totyogott, a kutyus nem menekülhetett tőle. Követte mindenhova, állandóan simogatni akarta, ami nem sikerült mindig éppen finoman. A kiskutya csak tűrte, és tűrte. Ha végleg megunta, bemenekült a biztonságot jelentő farakás mögé, ahol Anna nem érte el. S jól kipihente a fáradalmakat. De utána ő volt az, aki a kislány társaságát kereste.
Szinte együtt töltötték az összes ráérős időt, s ahogy Anna egyre huncutabb s aktívabb lett, a kutyus egyre nehezebben tűrte a megpróbáltatásokat.
De soha egyetlen egyszer sem mutatott morcosabb viselkedést. S a kislány is lassan felismerte, hogy mi az a pont, mikor hagyni kell a kisállatot. Szép lassan egymásra hangolódtak, s szinte elválaszthatatlanok lettek. Így telt el öt csodás év.
Míg egyik nap anyukája az ölébe ültette, s mondta neki, hogy elköltöznek. A kislánynak először felragyogott a szeme, s rögtön első kérdése az volt, hogy elég nagy lesz e az új ház, hogy mindenki elférjen benne? Ekkor anyukája átölelte. Csak te, apa és én fogunk menni, mama és a kutya itt marad.
Anna csak nézett. Ő ezt nem tudta elképzelni. Anyuci, nem hagyhatom el a kutyusomat. S egy könnycsepp gördült le a szeme sarkából. Az anya tudta, hogy ez nem lesz egyszerű. Rendkívül sajnálta a kislányt, de ők nem tudnának az új házba most még kutyát vinni. Még kerítésük sincs. S nem is tervezték, hogy kutyájuk legyen.
Keserves napok jöttek. Anna nem tudott megvigasztalódni, s az állat is érezte, hogy valami nagy baj van. Mindig a kislány lábánál volt, követte őt mindenhova. S eljött a búcsú napja.
"Mivel messze költöznek, ezért valószínű, csak ritkán fognak tudni jönni". Hallotta anyukáját, mikor a mamával beszélt. A kislánynak belesajdult a szíve. Szorította a kutyát, amennyire csak tudta. De el kellett engednie.
Teltek a napok, de a kislánynak nem csillapodott szomorúsága, s a kutyus is teljesen megváltozott. Nem találta a helyét nagy magányában. Alig evett, s szinte egész nap ott ült a kapunál, s a kislányt várta.
A szülök tudták, hogy valamit tenniük kell. Nem lesz más megoldás, el kell hozniuk a kutyát. Megbeszélték, hogy most a legfontosabb dolguk az lesz, hogy megfelelő körülményt biztosítsanak neki. Első volt a kerítés. Annának rögtön elmondták, mikor már biztos volt a döntés. A kislánnyal madarat lehetett volna fogatni. Jó volt újra örömet látni a szemében.
Csaknem egy hónap telt el, mióta elköltöztek. Úgy gondolták, készen állnak a kutya fogadására. A kislány a kertben várta a nagy pillanatot, mikor újra magához ölelheti szeretett kis állatát. S a kutyus, mikor meglátta a kislányt, önfeledten szaladt hozzá, miközben izgatottan csóválta farkát.
A következő pillanatban Anna úgy szorította magához, mint aki soha nem akarja elengedni. Szülei, ahogy figyelték a kislány és a kutya közötti nagy ragaszkodást, tudták, hogy helyesen cselekedtek. Nem történhetett másként.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése