Kolléganőimmel mentünk el láthatatlan kiállításra. Nagy hatással volt rám, megpróbálom felidézni azokat a pillanatokat, amit akkor átéltem. Mikor beléptünk az épületbe, ahol a kiállítást tartották, egy nagyon kedves hölgy fogadott minket. Ő gyengén látó volt, ő hívott meg minket. Mellette egy 50-es éveiben járó, vak hölgy állt, fehér bottal a kezében. Pillanatok alatt beszédbe elegyedtünk, s egy nagyon kedves, közvetlen embert ismerhettünk meg a személyében.
Amíg vártunk a kiállítás vezetőjére, addig körbevezettek minket az előtérben. Láthattunk Braille-irógépet, és ezzel az írással írt könyveket. Illetve betekinthettünk az ő általuk használt számítógép rejtelmeibe. Közben sokat beszélgettünk, hisz kérdésünk sok volt, s ők nagyon készségesen válaszoltak nekünk.
A vak hölgy pár éve vesztette el a látását, s nagyon nehéz időszakon ment keresztül. De megtanult élni vele, s ahogy mesélte, szinte már nincs olyan, amit ne tudna megtenni. Mesélt a hétköznapokról, arról is, hogy mint háziasszony, hogy tudja elvégezni a napi teendőket. Volt humora, és én őszintén csodáltam őt.
Mikor megérkezett a kiállítás vezetője, egy barátságos, jó kedélyű fiatalemberrel találtuk szembe magunkat. Volt egy gyönyörű szép, és rendkívül okos labrador kutyája. Nagyon barátságos volt, egy kicsit kényeztettük is. Majd elindult a kiállítás megtekintése. Rendhagyó kirándulás volt. Bevezettek minket egy kis helyiségbe, ahol még világos volt. Mindhárman bejöttek velünk. S akkor elkezdődött az eligazítás.
„Teljesen sötét lesz, csak a hangok, tapintások alapján tudunk majd tájékozódni.
Mivel ők ismerik minden centiméterét a helyiségeknek, ígérik senki nem fog
eltévedni.”
Nem kis izgalommal indultunk neki. A sötétség még engem is meglepett. Komplett konyhát, szobát, sőt még egy utcarészletet is berendeztek nekünk, hol rendesen volt korlát, utcalámpa, s járda is.
Tapogatással próbáltunk rájönni, hogy hol lehetünk. Tárgyakat kellett felismerni, bútorokat megkülönböztetni egymástól. Hangokat kellett beazonosítani, itt gondolok a madárcsicsergésen át a járművek hangjáig. Volt olyan szoba, ahol játszottunk is. Labdát kellett megkeresni a földön, s miután megtaláltuk, utána egymásnak kellett gurítanunk. Volt egy szoba, ahol híres emberek által felolvasott verseket halgattunk, ki kelett találni, hogy ki szaval. S ugyanígy zenéket is.Körülbelül másfél órát töltöttünk bent, és mondhatom, hogy rendkívül tartalmas, izgalmas kiállítást szerveztek nekünk. Pillanatok alatt elment ez az idő, sokat nevettünk, nagyon emelkedett hangulatban voltunk. Mikor végeztünk, kilépve a világosságra, pár percig szinte nem láttunk semmit. Nagyon zavaró volt a világosság. Érdekes volt ebből a szemszögből megtapasztalni a világot. Így, hogy tudtam, hogy ha kilépek, újból látni fogok, így nagyon jól éreztem magam. Érdemes kipróbálni mindenkinek, s szerintem mindenki egy kicsit másképp fogja látni a vakok világát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése