Tíz év körüli kislány volt. Egy panellakásban élt szüleivel és kishúgával. Már kicsi kora imádta az állatokat. Első állata egy teknős volt, majd őt követték a kis rágcsálók. Azok közül is leginkább a táncoló egereket szerette.
De szíve vágya egy kiscica volt. Sokszor sírdogált is miatta. de anyukája hajthatatlan volt. A macska nem panelba való. Mondta mindig. Ilyenkor több érvet is felsorakoztatott, amivel úgy gondolta, meg tudja győzni nagyobbik lányát. Ő maga tudta, hogyha befogadnak egy kiscicát, az sok problémát is felvet az örömök mellett.Ki fog rá vigyázni, ha ők hosszabb időre elmennek? Nem fog e unatkozni a cica egyedül? A kezdeti lelkesedés után, a szőreltávolítás, és alom kitakarítása nem marad e rá teljesen? S e kérdések feltétele után mindig arra az elhatározásra jutott, hogy panellakásba nem való cica.
Míg egyszer csak egyik este, mikor a munkából hazatért, egy kis kosár várta a nagyágyon. Egy fekete, nagy szőrű, körülbelül öt hónapos cica feküdt benne. Egy kicsit meg volt szeppenve, de amúgy egy barátságos cica volt. Vagy elszökhetett, vagy valaki megunta, s kitette az utcára. Látszott rajta, hogy emberhez szokott.
Természetesen az anyánál rögtön előjöttek az ellenérvek. A tiltakozás. De mikor ránézett a családjára, s látta, hogy milyen féltőn, óvón közelednek a kismacskához, egy kis engedményt tett.
Éjszakára maradhat, de holnap ki kell találni más megoldást. Nem maradhat.
Majd tüzetesebben megnézte, s úgy ítélte meg, hogy igen csak ráfér egy alapos fürdés. Karjába vette, ki talán csak a fáradságtól, de megadóan viselt minden megpróbáltatást. A fürdés után jött a szárítás, majd fésülködés.
Az anya szép lassan kezdte bevallani magának, hogy ez a cica egy tüneményes, szeretetre méltó kis jószág. De nem akarta, hogy lássák rajta, mert attól a pillanattól kezdve már nem tudja kitenni a lakásból.
Az éjszaka csendesen telt, s reggel mikor kiment az előszobába, a kismacska ott állt előtte, gyönyörű pofikájával, s hangosan nyávogott. Éhes volt. Az anya érezte, hogy szép lassan kezdi ez a kis állat megdönteni határozott elképzeléseit.
Még harcolt benne az ész érv és a kismacska iránti kialakuló szeretet érzése, de belül már tudta, hogy az utóbbi fog győzni. S így is lett.
Azóta eltelt tíz év, s gyönyörű macskává cseperedett. S minden úgy történt, ahogy az anya gondolta. Annyi különbséggel, hogy minden apró kis gondért a cica százszorosan kárpótolja őket a nap minden percében.
De szíve vágya egy kiscica volt. Sokszor sírdogált is miatta. de anyukája hajthatatlan volt. A macska nem panelba való. Mondta mindig. Ilyenkor több érvet is felsorakoztatott, amivel úgy gondolta, meg tudja győzni nagyobbik lányát. Ő maga tudta, hogyha befogadnak egy kiscicát, az sok problémát is felvet az örömök mellett.Ki fog rá vigyázni, ha ők hosszabb időre elmennek? Nem fog e unatkozni a cica egyedül? A kezdeti lelkesedés után, a szőreltávolítás, és alom kitakarítása nem marad e rá teljesen? S e kérdések feltétele után mindig arra az elhatározásra jutott, hogy panellakásba nem való cica.
Míg egyszer csak egyik este, mikor a munkából hazatért, egy kis kosár várta a nagyágyon. Egy fekete, nagy szőrű, körülbelül öt hónapos cica feküdt benne. Egy kicsit meg volt szeppenve, de amúgy egy barátságos cica volt. Vagy elszökhetett, vagy valaki megunta, s kitette az utcára. Látszott rajta, hogy emberhez szokott.
Természetesen az anyánál rögtön előjöttek az ellenérvek. A tiltakozás. De mikor ránézett a családjára, s látta, hogy milyen féltőn, óvón közelednek a kismacskához, egy kis engedményt tett.
Éjszakára maradhat, de holnap ki kell találni más megoldást. Nem maradhat.
Majd tüzetesebben megnézte, s úgy ítélte meg, hogy igen csak ráfér egy alapos fürdés. Karjába vette, ki talán csak a fáradságtól, de megadóan viselt minden megpróbáltatást. A fürdés után jött a szárítás, majd fésülködés.
Az anya szép lassan kezdte bevallani magának, hogy ez a cica egy tüneményes, szeretetre méltó kis jószág. De nem akarta, hogy lássák rajta, mert attól a pillanattól kezdve már nem tudja kitenni a lakásból.
Az éjszaka csendesen telt, s reggel mikor kiment az előszobába, a kismacska ott állt előtte, gyönyörű pofikájával, s hangosan nyávogott. Éhes volt. Az anya érezte, hogy szép lassan kezdi ez a kis állat megdönteni határozott elképzeléseit.
Még harcolt benne az ész érv és a kismacska iránti kialakuló szeretet érzése, de belül már tudta, hogy az utóbbi fog győzni. S így is lett.
Azóta eltelt tíz év, s gyönyörű macskává cseperedett. S minden úgy történt, ahogy az anya gondolta. Annyi különbséggel, hogy minden apró kis gondért a cica százszorosan kárpótolja őket a nap minden percében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése