Nem éltek jómódban, küszködtek ők is a hétköznapokkal. De gondolták, valahogy mindig lesz. Hónapról, hónapra éltek, mint sokan mások. De fedél volt a fejük felett, volt hol álomra hajtani a fejüket. Lakásuk akkora volt, hogy éppen elfértek benne. Élték napjaikat. Hol jobban, hol rosszabbul.
Míg egyik nap az asszony összehívta kis családját. Negyvenhárom éves vagyok. Mondta. S azt hiszem terhes vagyok. Nem tudta mi lesz a válasz, s nem tudta mit fognak gondolni erről a korántsem egyszerű helyzetről. A férj első szava az volt. Jön, aminek jönnie kell. S mosolygott.
A kisebbik lány hatalmas, csillogó szemekkel figyelte az anyját, s nem tudta róla levenni a szemét. Majd rászólt nagyobbik testvérére, hogy ezentúl halkabban kiabáljon, mert a babának nem tesz jót.
A nagyobbik lány pedig csak nézett, s mosolygott. Nem tudta igazán, hogy fogadja ezt a hírt. De az anya nem érzett benne se tiltakozást, se rossz gondolatokat. Az anya csak ennyit mondott. Nem vagyok én ehhez már egy kicsit idős? Mennyi idős leszek, mire felnő? Hogy fogom én őt megérteni, ahogy titeket megértettelek?
S a kisebbik lány azt mondta. Anya! Az a kisbaba soha nem lesz egyedül. Itt vagyunk neki mindannyian. S mi majd segítünk neked, s átadjuk neki azt, amit te adtál nekünk. S az anya megnyugodott.
Mérlegelték, milyen változást is jelent ez a jelenlegi helyzetükre nézve, S rájöttek, hogy nincs mit megbeszélni. Úgy kell alakítani ezentúl az életüket, hogy az mindenkinek jó legyen.
Történjen bármi, az lesz a legfontosabb, hogy szeressék ezt a babát, hisz nem véletlenül akar jönni erre a világra. Ebbe a családba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése