A döntés

Felsétált a verandára. Számtalan, csodaszép színekben pompázó, szélfútta levelek lepték el a mindig szépen felsöpört padlót. Látszott, hogy pár hónapja itt nem járt senki. Hiányzott a házigazda, az édesanya, aki már lassan három hónapja örökre eltávozott. A házat most sikerült eladni. Kriszta eljött messzi távolból, hogy még egyszer utoljára körülnézzen, mielőtt a szállítók elvinnék a házban lévő bútorokat. A nappaliba betérve a tökéletes rend, mi fogadta. Anyja mindig ügyelt a tisztaságra és mindig mondta. Mindennek meg van a helye. A szekrényen fényképek sorakoztak, melyek életük különböző, de egytől egyig mozgalmas, hol szép, hol kevésbe örömteli időszakára emlékeztették. Egyik képen Kriszta és férje, Tamás volt egy boldog pillanatában. Egy ideig elidőzött ezen a fotón. Volt ilyen is, majd rosszabb lett, és most újból megtalálták egymást. De ez most más. Erősebb.
Elmosolyodott. S ezt is anyjának köszönheti. Ránézett a kanapéra, melyen oly sok komoly beszélgetés folyt néha hajnalokig. Anyja törődött vele, elfogadta őt minden hibájával. Örült a boldogságának, ha szomorú volt segített. De megmondta azt is, ha szerinte vétkezett. Ha hibás volt, felhívta figyelmét rossz döntéseire. Ami szerinte rossz volt. Utólag visszagondolva, neki köszönheti, hogy nem dobta el magától azt az embert, aki mindig mellette állt. Házasságuk elején, pár évvel a boldogító igen után, Kriszta hiányt érzett. Ahelyett, hogy próbálta volna helyrehozni házasságát, más férfi után nézett. Nem történt közöttük fizikailag semmi, csak az érzések tomboltak, melyek nagyon erősek voltak. Csak anyja tudott róla. Próbált segíteni lányának, de túl sokat nem tehetett, csak hogy mellette állt. Mondta mindig, lányom az őszinteség mindennél fontosabb. Anélkül egy kapcsolat nem működik. Kriszta ránézett a kis dohányzó asztalra, mely a kanapé mellett állt. Annak idején rendszeresen volt rajta boros pohár, mely igencsak sokszor megtelt. Egy üveg ital és sok sok zsebkendő társaságában panaszolta el mindig anyjának bánatát, félelmeit. Felfogta anyja szavait, értette is, de nem volt bátorsága. Félt bevallani párjának, ezért a másik embert taszította el magától. Gondolta, ha Tamás nem fogja megtudni, csak a saját lelkiismeret furdalásával kell majd megküzdenie. Azt nem vette észre nagy önsajnálatában, hogy férje is ugyanúgy szenved. Emlékezett édesanyja arcára, ahogy kétségbeesetten próbálta őket újból összemelegíteni, de nem sok sikerrel. Ő is és Tamás is boldogtalan volt.

A szél igencsak felerősödött. Hallotta a redőny kétségbeesett erőlködését, ahogy ellenáll a természet erejével szemben. Aznap este is ilyen idő volt. Zord és hideg. Mikor is félelme beigazolódott. Krisztának egyik napról a másikra gyanússá vált férje viselkedése. Anyjánál üldögélt a kanapén, s pohárral a kezében mesélte azokat a gondolatokat, melyek megtelepedtek benne. Úgy érzi, Tamás megcsalja őt. Anyja tanácsára felhívta telefonon párját, ki először zavartan beszélt hozzá, majd lerázta őt azzal, hogy dolgoznia kell.
Még most is érzi, és lelki szemei előtt látta saját magát, ahogy megrökönyödve áll a telefon előtt, s rádöbben arra, hogy most visszakapta ugyanazt, amit ő tett vele. Annyi különbséggel, hogy a férje mai napig nem tud róla. Szörnyű napokat élt át, mert nem tudta a haragot kiűzni a szívéből, melynek tudja, hogy nem lenne szabad ott lennie. Ha anyja nincs mellette, s nem világítja rá dolgokra, ő bizony otthagyta volna párját.
Később Tamás bevallotta, hogy nem történt közöttük semmilyen testi kapcsolat, de nem tagadta a vonzódást. S be is fejeződött, mielőtt elkezdődött volna. A legnehezebb dolog az volt, hogy ő neki be kellett vallania tettét, amit már régen meg kellett volna tennie. Megtette, s hatalmas megkönnyebbülés volt.

Bement anyja hálószobájába. A kis éjjeli szekrényen egy kis képkeretben ő volt és Tamás. Nem régen készült a kép, tavaly nyáron, mikor is először mentek el hosszú idő óta ketten vakációzni. Boldogság és szeretet volt az arcukon. Egy kis erdei házban voltak, hol egy romantikus, hosszú hétvégét töltöttek együtt. Most is tervezik, nemsokára.
Krisztának egy könnycsepp gurult végig az arcán. Sokat sírt az utóbbi három hónapban, hisz édesanyja mellett egy barátnőt is elveszített. De tudja, hogy ő általa újból, és végleg megtalálta azt az embert, akire valójában számíthat. S ezt édesanyjának köszönheti. Összeszedte a képeket, beletette kis táskájába. Újból végignézett a házon, s elbúcsúzott a gyermekkorától. Sok boldog naptól, s anyjával együtt töltött tartalmas, szeretetteljes napoktól.

Anya! Boldog vagyok, remélem te is. Ezekkel a gondolatokkal hagyta el a házat.

‎

Próbálkozni kell....

Félek az ismeretlentől. Számomra bonyolultnak tűnő dolog tart stressz alatt már hetek óta. Idő híján belemélyedni még nem igazán tudtam, csak a napokban próbálkoztam a feladat megoldásával. S rájöttem, hogy az erős koncentráció és a kőkemény gondolkodás csodákra képes. Nem gondoltam volna, hogy segítség nélkül képes leszek rá.

Ha az ember magára van utalva, vagy csak végső elkeseredésében fordul segítségért, csak idő kérdése, és sok mindent meg tud oldani. Számtalanszor hangzott el a számból, hogy én ezt nem tudom megcsinálni. Különben is, soha nem próbáltam, és nehéznek tűnik.

Néha kell egy kezdő lökés. A muszáj nagyúr. Fogy az idő, s nemsokára számot kell adnom tudásomról. S nagyon igaz az a mondás, hogy nyomás alatt az ember csodákra képes.

Visszagondolva életem éveire, sok mindenhez azért nem értettem, s nem értek a mai napig, mert mindig volt, ki megcsinálta helyettem. Nem voltam rászorulva, ezért nem is éreztem soha késztetést a kipróbálására. Az informatika világa is nagyon távolt állt tőlem, bár a mai napig számítógéppel dolgozom a munkahelyemen is. De ahogy lenni szokott, mindenhol egy külön kis rendszer, külön kis világ az, mit használni kell. Ezáltal csak egy kis részt megismerve a számítógép rejtelmeiből. Ahogy jobban belemélyedtem, mint szórakozásból, mint tanulásból a gép használatába, rájöttem, hogy egyedül is sok mindent el lehet sajátítani, csak akarni kell. Persze csak a nyugalom határáig, mert nem éri meg az idegességet . Valaki mindig van, ki segít. Igénybe is veszem, ha már én magam egyedül nem boldogulok. De az biztos, hogy egy kis sikerélmény csodákra képes.

Haragszik a világra...

Van olyan ember, ki örök elégedetlenségben él.

Munkahelyemen üldögélve, az ablakunkon keresztül beszűrődő beszélgetésre lettem figyelmes. Kihallgatni más ember beszédét nem illendő, de vannak olyan helyzetek, mikor akaratlanul is hallunk mindent. Mert az a beszélgetés inkább kiabálás volt, mint halk társalgás. Az egyik ember beszélt, a másik hallgatott. Mást nagyon nem is tehetett, mert nem igazán jutott szóhoz. A témája lényegtelen az írásom szempontjából, de ha szeretném, sem tudnám visszaadni. Számomra összefüggéstelen beszédfoszlányok voltak, de itt inkább a hangsúly és a csúnya beszéd az említésre méltó.
Női hangot hallottam, kinek szinte mindegyik szava káromkodás volt. Csúnya beszéd, és a teljes méltatlankodás. Pár perc után éreztem, hogy addigi nyugalmamat kezdi megzavarni a beszédnek ez a számomra enyhén visszataszító formája. Nem bírva magammal, kinéztem az ablakon. Hatvanas éveiben járó hölgy volt az illető, kinek a beszéden kívűl az arckifejezése és mozdulatai is sok mindent elárultak az akkori lelkiállapotáról. Nem volt jó érzés ránézni.
Nem vagyok szent, én is szoktam néha káromkodni, ha olyanom van.
De ilyen csúnya szavakat, így kombinálva még nem igazán hallottam.
Először arra gondoltam, hogy biztos nagyon rossz napja van, de ahogy alaposabban megnéztem, az jutott eszembe, hogy ez a hölgy semmivel nincs megelégedve. Haragszik a környezetére, egyáltalán az egész világra. S ennek hangot is ad, nem foglalkozva azzal az emberrel, ki mellette áll, se azokkal, kik elsétálnak mellettük.
Nem hiszem, hogy pillanatnyi, átmeneti rossz hangulat lett volna, ez sok idő alatt rakódik rá az emberre. A keserűség, a mély szomorúság, és a dűh. A boldogtalanság. Vajon mi történhetett ezzel az emberrel, hogy ennyire nagy benne az elégedetlenség?

Mikor elmentek, fellélegeztem. Megkönnyebbültem. Egyrészt a csendtől, mi utána maradt, másrészt pedig attól, hogy rájöttem. Jó életem van. Nincs bennem gyűlölet, s olyan emberek vesznek körül, kik szeretnek. Csak ezt tudom kívánni annak a hölgynek is.
Találja meg a békéjét, mert úgy látom, nagyon nagy szüksége van rá.

Anyám

Más volt az a nap, fájt a lassan pergő idő,
reménykedve figyeltem a múló perceket,
Forrón égő fejem kezemmel megérintve,
erős fájdalom volt, mit benne éreztem.

Betegség, mi mélyen megbújt testemben,
vágytam anyám vigasztaló, óvó ölelésére.
Mert mindig tudtam, és soha nem feledtem,
hogy ilyenkor a teljes embert adta nekem.

Éjszakába nyúló törődést, éber figyelmet,
ha tehette, nem mozdult mellőlem sosem.
Fogta kezem, figyelve minden rezdülésem,
csak úgy nyugodott, ha szemem elpihent.

Felnőttként a gondoskodás örökké bennem él,
mit anyám adott, gyermekeimnek adom én,
fogom kezüket, és óvóm mindenkor őket,
köszönöm anyám, hogy megadtad ezt nekem.

rossz emlék...

Van, hogy érzem titkon, nyugtom sosem lesz,

a lelkemben dúló, kavargó mélységes kín

erősen körbefon, bennem van s mar élesen..

az emlékek itt vannak, jönnek és előtörnek.

Hagyj nyugodnom kérlek, távozz örökre innen,

miért vagy itt?- már nincs miért itt lenned,

kárt te nem tehetsz, hát ne mutasd erődet,

nem engedem, hogy lelkemben zavart teremts.

S erősen vakító fényed halványodni látszik,

Már nem látom izzónak, se bántónak szememmel,

Gátolva vagy, s nem közeledhetsz, hát menj,

Hagyd, hogy lelkem újból megpihenni térjen.

S a bánat tovaillan, újból nyugodt a szívem,

lelkem már nem fáj, ha rád gondolok, érzem.

Mert mellettem van Ő, ki őszinte érzelemmel,

Nem engedi, hogy a kétség győzedelmeskedjen.

Szeretne bízni...

Ma délelőtt munkába indulva, kellemes napsütésben egy vörös-fehér cica pihent, tőlem két, három méterre a járdán. Nem volt forgalmas környék, ezért talán én voltam csak az, ki megzavarta nyugalmában. Úgy gondoltam, hogy gazdátlan cica, de utólag visszagondolva, már nem vagyok biztos benne. Gondoltam teszek egy próbát, hátha megtudom simogatni. Ritkán fordult elő, hogy kinti cica hagyta, hogy közeledjek felé.
Mikor észrevett, gyanakodva emelte rám kis szemét. Nagy macska volt már, és gyönyörű. Kislány, gondolom, mert olyan bájos volt. Azt hittem elszalad, de nem. Elkezdett nyávogni. Én megálltam, lehajoltam, és elkezdtem szólongatni. Cica...gyere ide, nem bánt senki...
S a macska felállt, s elindult felém. Néha megállt, mint aki azon gondolkozik, megéri e a kockázatot. De végül odajött hozzám. Gondoltam megsimogatom a feje búbját. Mást úgy sem fog engedni. De tévedtem. Először oldalra fordult, majd hátára. A hasát szabadon hagyva várta a simogatást. Egy pillanatig ledöbbentem. Ennyire hozzá lenne szokva az emberekhez? Ahogy jobban megfigyeltem, miközben simogattam, szeme folyamatosan engem figyelt. Ha egy erősebb zajt hallott, összerándult. Ha megmozdultam, hirtelen felült. Félelem volt benne. Nem tudta magát elengedni, folyamatos készenlétben állt. Bizalmat szavazott nekem, de egy pillanatig sem csökkent ébersége. Tíz perc is eltelt, s akkor rájöttem, hogy egy olyan cicával van dolgom, kinek rossz élményei lehettek, de még nem vesztette el teljesen a bizalmát az emberek felé.
Valahogy számomra hihetetlen volt ez a kombináció. Bizalom és félelem. Törődésre vágyás és menekülés. Ez a cica vágyott a szeretetre, de valaki eljátszotta a bizalmát. De próbálkozik. S egyenlőre nehezen bízik újra. De remélem sok olyan emberrel fog találkozni, ki nem él vissza ezzel a próbálkozásával.

Titok

Sok ember egymás között „történésről” beszél. Olyan történésről, mi csak a dologban érintett lány számára tudható. Meg még egy valaki számára.

Az a lány, kivel ez történik, elmondja egynek. A Barátnőnek, ki megtisztelve érzi magát. Beavatottnak. A lány a „legmélyebb érzését” bízza rá. Néma marad, nem beszél, hisz nem teheti, de nem is akarja. Mert ez a lány dolga. Tanácsot is ad. Megfogadja, talán.

Később ott van a barátnő a sok ember között. Az érintett lány nincs, csak a titka. Mert mindenki arról beszél. S a barátnő nem érti, hogy honnan tudják. Ő nem mondta el. Pedig csak ő tudhat róla. Hisz a lány így kezdte. Csak te tudsz róla, kérlek ne mond el senkinek.

Hallgatja a sok embert, majd rákérdez. Honnan tudjátok, hogy ez igaz?
Hát szerinted honnan? Hát ő mondta, kivel ez megtörtént.
S a barátnő nem szól semmit, csak nem érzi már magát az egyetlen beavatottnak.
Se igaz barátnőnek.

Csak gyere haza...

Tizenhét éves fiú volt. Édesapjával és édesanyjával élt egy kis családi házban. Látszólag boldog család volt, kifelé tökéletes harmóniát mutattak. Amíg a fiú kisebb volt, addig békések voltak napjaik. Az apának stabil munkahelye volt, bár alig tartózkodott otthon, mert napjai nagy részét a munkahelyen töltötte, de mégis boldogságban éltek. Pár év elteltével, mikor a fiú tizennégy éves lett, az apának megszűnt a munkahelye. Onnantól alkalmi munkákból tartotta el a családját, ami igencsak megváltoztatta az otthon légkörét. Feszültebb, idegesebb családfő tért haza legtöbbször, ki nehezen tudta feldolgozni a bizonytalanságot. A fiához sem volt türelmes, s gyakoriak voltak a veszekedések. Bár szerette a fiát, mégsem tudta kimutatni. Fásult ember vált belőle. Az anya volt, ki otthon békítette az ellentéteket, már amikor tudta. A fiúnál egyre többször fordult elő, hogy mikor hallotta apját hazatérni, magára csukta az ajtót. Az anya fájdalmas szívvel figyelte a két szeretett ember közötti elhidegülés jeleit. Próbált beszélni férjével, hogy legyen kedvesebb fiához, hogy mutassa ki érzéseit, de hasztalan. Már nem tudtak egymással beszélgetni, s a fiú kamasz lelkében is folyamatos ellenállás volt. Apjának semmi nem tetszett, amit ő csinált vagy amit ő mondott. S a fiú már nem is akart változni. Anyját nagyon szerette, de apjával szembeni érzései bizonytalanná váltak.
Míg egyik nap arra tért haza, hogy édesanyja nagyon zokog. Mi történt anya? Kérdezte tőle, de anyjának bele tellett egy kis időbe, hogy felelni tudjon. Apád kórházban van. Elütötte egy autó. A feje sérült meg. Nagyon rosszul van, eszméletlen állapotban vitték be. Azóta kómában fekszik. Nem tudják, fel fog e ébredni.
A fiú először fel sem tudta fogni a hallottakat. Az ő apja kómában? Nem tudják, fel fog e ébredni?
Előtörtek benne azok az érzések, mit már régen nem érzett. Aggódás, és szeretet. Az apja iránt. Ahogy anyját figyelte, rádöbbent arra, hogy mennyi mindent elvesztettek, az apa és ő. Évekig dacoltak az érzéseikkel, ahelyett, hogy átölelték volna egymást. S ő mindig becsukta az ajtót. Esélyt sem adva. És most lehet, hogy haza se jön többet. Átölelte anyját, s próbálta megnyugtatni, miközben könnyeit nyelte.
Nehéz napok következtek, szinte minden idejüket apja ágyánál töltötték. Beszéltek hozzá, s végre az orvosok tudtak biztatót is mondani. Úgy néz ki, nincs maradandó károsodás. A vérömleny felszívódik. Fel fog ébredni.
S akkor a fiú, bár nem tudta, hogy apja hallja e vagy sem, de így szólt hozzá. Soha többet nem fogom becsukni az ajtót előtted. Csak gyógyulj meg, és gyere haza.

Idő

Az idő nagyon gyorsan halad. Sokszor ledöbbenek azon, hogy már újra eltelt egy hét. Élem a napjaim,
tevékenységeim nagy részét a munka és tanulás teszi ki. Látok egy újságot, hallok egy hírműsort, s a benne lévő régebbi eseményekre való utalások döbbentenek rá arra, hogy repülnek a hónapok. Mintha most történt volna. S kiderül, hogy nem. Már egy év is eltelt azóta.
S ilyenkor azon gondolkodom, hogy mi is történt ez alatt az idő alatt. Bármire és bárkire gondolok a környezetemben, rádöbbenek a történések sokaságára. Kudarcok, szomorúságok, csalódások....de sok öröm és boldog pillanat is, mi kitöltötte ezeket a napokat.

Az idő halad, és mi minden napon tanulunk, tapasztalunk. Hol jobban érezzük magunkat, hol rosszabbul. Egy a biztos. Ha valamit megélünk, és ha az hatással van ránk, változást hoz létre bennünk. Vagy számunkra kedvezőt,
vagy visszahúzó erőként hat. De mindenképp változást. S minden változás tanulás.

A pillanatokat nem tudjuk újra előhozni. Elrepül. S rajtunk múlik, mennyire használjuk ki. Így utólag vissza gondolva nagyon sok pillanatot elszalasztottam. Talán mert elkényelmesedtem, talán mert megelégedtem az egyszerűbb megoldással. Nem küzdöttem, beletörődtem a történésekbe. Sokat aggódtam a pénz miatt. Aki hónapról hónapra él, az tudja, hogy önkéntelenül is a fizetésnapokat várja. Saját maga gyorsítja az időt. Ahelyett, hogy nyugodtan élvezhetné a pillanatokat. Arra vár, hogy gyorsabban teljenek a napok. Ördögi kőr.

Most már tudom, hogy élvezni kell a perceket, a szeretteimmel együtt töltött időt. Mert nem lehet tudni, meddig tart. És nagyon igaz a következő mondás.
"Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra". Mert nem tudni, lesz e holnap.

Törődés

Csendes falu volt. Apró, így lakói nagyon jól ismerték egymást. Az emberek törődtek egymással, és ha valakinek segítségre volt szükségre, akkor mindig volt jelentkező. Volt a falu közepén egy kocsma, hol esténként a férfiak nagy része betért egy kis beszélgetésre. Az asszonyok ilyenkor türelmesen várták otthon urukat. Volt ki hamarabb hazatért, volt kit úgy kellett zárórakor hazaküldeni. Csendesen, de boldogan teltek kis napjaik.

Mikor végre kisütött a nap, és lehetett kertészkedni, akkor az emberek kimerészkedtek a kertjükbe, és élvezve a nap melengető sugarát, tevékenykedtek a földeken.

A falu végén volt egy kis vályog házikó. Egy idős asszony lakott benne, kinek volt egy kutyája. Kerítés híján, a kutya mindig csatangolt. Nem bántott senkit, az emberek már megszokták bolyongásait és kedvelték is. A többi kutya viszont nem így gondolta. Rendszeres ugatással jelezték mindig, hogy hol jár a kutya. A falunak egyetlen fő utcája volt, forgalom nem igen volt rajta. A helyi lakosok autói, és a busz közlekedése volt, mi néha megzavarta a csendet. De valahogy mindenki tudta, hogy óvatosan és körültekintően vezessen, nem igen kellett tartani gyors vezetőktől. Mivel zsák falu volt, ezért nem volt rajta átmenő forgalom.

Egyik nap a kutyus szokásos sétáján számára izgalmas dolgot fedezett fel. Apró kis állatot, egy gyíkot látott az egyik ház előtti kis árokban. Fürge volt, és nagyon félt. Ahogy megérezte, hogy valami nagy és morcos közeledik felé, elkezdett szaladni. Ki az út felé. A kutyát annyira felborzolta ez a látvány, hogy nem figyelt semmi másra, csak arra, hogy elkapja a kis gyíkot. S nem vette észre a közeledő autót. Mivel az autós nem látta a kutyát, mert az utolsó pillanatban szaladt ki elé, ezért elkerülhetetlen volt a baleset. A kutyus fájdalmasan vonyított, s látszott rajta, hogy komolyan megsérült. S az autós megrendülten szállt ki a kocsijából. S onnantól a kis falu életre kelt. Többen, kik hallották vagy látták a balesetet, abban a pillanatban ott termettek. Egyként próbáltak segíteni a kutyán. Az aggódás volt, mi szemükben látszott, hisz a kutya mindenkinek egy kicsit a szívéhez nőtt. S sajnálták az idős asszonyt is, hisz tudták, hogy neki csak ez az állat van társként. S gyorsan cselekedtek. Hívták a falu állatorvosát, ki hamarosan megérkezett. Ki megvizsgálva az állatot, egy kicsit megnyugtatta az embereket. Csúnya sérülés, de gyógyítható. S az emberek megkönnyebbülve tértek vissza otthonaikba. S aki elütötte a kutyát, ő volt az, ki elment az idős asszonyhoz, hogy elmondja a történést, és megnyugtassa.

Egy állat került bajba, s hatalmas figyelmet és törődést kapott. Szívügyüknek érezték a segítést és természetesnek. Nem csoda, ha az emberek ebben a kis faluban biztonságban érezték magukat.

Anyák napja

Nemsokára itt van anyák napja. Van ennek a napnak egyfajta varázsa, meghittsége.
Amíg nem voltak gyermekeim, addig az adás csodás élménye volt, mit ilyenkor átéltem.
Mikor anyukámat köszöntöttem, virággal a kezemben, átöleltem. Az ölelés mellett a szavak is fontosak voltak. Boldog anyák napját!  Mondtam mindig.
Az ölelést mindig tettük, s tesszük is, mikor lehetőségünk van rá.  De ez az ölelés ilyenkor meghittebb, szorosabb és bensőségesebb.  Ilyenkor csak ő van a gondolatainkban, ő az, kire jobban figyelünk. Mert ő az, ki napjait értünk éli, nekünk adja perceit, s velünk foglalkozik, kedvétől, egészségétől függetlenül. Nekünk az anya az, ki példát mutat, s erőt ad akkor, mikor szomorúság gyötör. S odaadásával, töretlen figyelmével, s emberfeletti kitartásával megmutatja, hogy mennyire fontosak vagyunk számára. Ez a nap csak az övé.
Ha gyermekünk születik, megtapasztaljuk, milyen érzés anyának lenni. Átéljük ugyanúgy ezeket a pillanatokat, s ahogy anyánktól láttuk, próbáljuk úgy végezni feladatainkat. S mikor gyermekünk már abba a korba ér, mikor szavakat tud formálni, s kimondja az anya szót, kapunk egy kis cseppet abból, mit egy anyai szív átélhet.
Mikor már beszél, s képes verset megtanulni, akkor jön az igazi csoda. Mikor először odaáll eléd. Hatalmas, csillogó szemekkel mond el egy szívszorító anyák napi verset. S te nem tudod, merre nézz. Hogy ne a sírást lássa, hanem az örömet. Mert ilyenkor ez a kettő elválaszthatatlan.
S akkor végre megtapasztalod, hogy milyen érzés anyaként gyermekedtől törődést kapni. Csodálatos. Anya és gyermek kapcsolat. Örök.
Apa.
Egy apa csodálattal figyeli születendő gyermekét. Ott van, mikor szeretett felesége fájdalmak között világra hozza. Ő az, ki óvja kis családját, hogy gyermekei és a már boldog anyuka  nyugodtan, s szeretetben tudjanak élni. Ott van minden fontos pillanatban, apai mintát mutat.
Együtt készül velük az első anyák napjára. Ő az, ki megmutatja, hogy ez a nap mennyire fontos egy anya és a gyermek életében. S neki köszönhetően a gyermekek mindig gondolni fognak arra, hogy azontúl, hogy a nap minden percében szeretik édesanyjukat, ezen a napon virággal, és szép szavakkal kedveskedjenek neki.

Álarc

Bújsz mindenki elől, de legfőképp saját magadtól.
Erős falat húztál fel, s arcod tapintása idegen.
Hamis vonások, igaztalan mosoly, mit az álarc mutat.
gondolod védve vagy, ha valótlan képet mutatsz.

Nem fedsz fel magadból semmit, mi te vagy,
mert a faltól nem is tudhatod, hogy ki vagy!
Könnyebb, egyszerűbb bástya mögé bújni,
s tetteidért mindig más felelőst keresni.

Dobd el az álarcot! Fedd fel teljes valódat!
Tapints vonásaid, s fedezd fel az igaz mozdulatokat.
Az álarc az arcon látható, de valójában a szívedben van.
A fal is, mit felhúztál, azt fonja körbe szorosan.

Mutasd ki érzéseid! Fedd fel valós gondolataid!
Dobj el minden rosszat! - s az álarc végre lehull.
Ki szemedbe néz, meglátja az igazi, valódi éned.
Többé nincs mit titkolni, s lásd, jobb így élned.

Egy másik valóság

Huszonöt éves volt. Csinos, életrevaló, és boldog. Babát hordott a szíve alatt. Férje, ki szintén húszas évei közepén járt, nagyon várta a kis csöppséget. A feleségét óvta, kímélte, akkor, amikor csak tudta. Egészséges, mindenre odafigyelő életmódot folytattak. Az ékezés mellett fontos volt számukra a lelki béke. Mediációs gyakorlatokat végeztek, s tudatosan készültek a gyermekvállalásra. Minden, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
Egyik este, mikor a fiatalasszony hazatért lakásukba, a postaládájukban egy levelet talált. A férjének volt címezve, egy Anikó nevű nő írta. A feleség először nem foglalkozva a levéllel, felvitte, majd férje íróasztalára tette. El is feledkezett róla, s férje haza érkezésekor csodás, meghitt estét töltöttek el együtt. Másnap reggel, mikor takarításra készülődött, szennyes ruha után kutatva felfedezte a kibontott levelet a férje párnája mellett az ágyban. Először nem csodálkozott rajta különösebben, de miután felemelte, és gondolta visszateszi a helyére, egy olyan lap esett ki belőle, melyen egy szívecske volt. Üdvözlőlap volt, melyen az állt, hogy még mindig hiányzol.
Egy darabig figyelte, s bármennyire is próbált parancsolni magának, belül érezte, hogy a kisördög ébredezik. Anikó. Emlékszik rá. Ő volt a férje első szerelme. Körülbelül öt éve. Azóta állítólag nem találkoztak. Három éve élnek együtt. Honnan tudja a címüket?
Próbált nyugalmat erőltetni magára, mert tudta, hogy a babának nem tesz jót.
Megvárja, míg férje hazatér, és tisztázza vele. Addig megpróbál másra koncentrálni. Felhívni nem akarja, nem akar féltékeny feleségnek látszani.
Mivel sikeresen alkalmazta a meditációs gyakorlatok nyugalmat elősegítő módszerét, ezért besötétített, majd kellemes zene bekapcsolása után jólesően végigfeküdt az ágyon, és elengedte magát. Már amennyire tudta. Mert ez most sajnos nem sikerült annyira jól. Bizonytalanság, mi benne volt. Kétségek és gyötrődés. Előidézett pillanatokat, az elmúlt időszak pillanatait. Szerelem és boldogság volt, mire emlékezett. Másra nem. Majd kicsit megnyugodva, kellemesen ellazult, majd sikerült mély, meditatív állapotba kerülni.

S nem tudja hogyan, s nem tudja milyen módon, de mintha egyik pillanatról a másikra, egy teljesen más valóságba került volna.
Szomorú volt, egy kislány ült a szoba sarkában. Egyedül volt. Társról csak egy kép árulkodott. Ó volt, a férje. De nem éltek együtt. Az asztalon levelek sorakoztak. Sok. Bocsánatkérő, sajnálkozó levelek. Melyben ez állt. Nem volt semmi. Találkoztak, s csak elkérte a címét. Csak téged szeretlek, senki mást! Tudta, hogy nem bocsátott meg. Érezte. S magára maradt.
Senkinek nem kívánta ez a szomorúságot. Felriadt.

Este mikor hazatért a férje, ránézett, s azt a pillantást látta a szemében, mint mikor megkérte a kezét. Nem kételkedett többet. Tudta, hogy férje hűséges hozzá. Hogy honnan tudja? Érzi. Ha nem így lenne, akkor a levelet nem tudta volna megtalálni. Gondoskodott volna a férj az eltüntetéséről. Most már tudja. S akkor nem érezné a szerelmet, ami a férjéből árad, mikor mellette van. S nem szólt semmit, csak megcsókolta.

Mutatós óra

Egyik nap bejött a munkahelyemre két tíz év körüli fiú. Barátságosak, talpraesettek voltak, és udvariasak. Miután megtalálták a számukra megfelelő könyvet, búcsúzás előtt az egyik fiú megkérdezte tőlem. Meg tudnám mondani, mennyi idő van? Gondoltam, nem vette észre a fali mutatós órát, mely mellettem volt, ezért mondtam neki. Itt van az óra, itt mindig megnézheted, ha szeretnéd tudni. A fiú ránézett, majd így szólt. Ebből nem tudom megmondani, hogy mennyi az idő. A mobil telefonomon szoktam megnézni, de most otthon felejtettem.
S nem értette, miért nézek rá megdöbbent, csodálkozó arccal. Kérdeztem tőle, hogy milyen órád van, hogy nem tudod egy mutatós óráról megállapítani az időt. Azt mondta, nincs órája. Csak telefonja. Soha nem is volt. S amit az iskolában tanult, azt már elfelejtette. Ekkor nem szóltam többet, megmondtam neki mennyi idő van.

Pár percig emésztgettem ezt a kis történést, és rádöbbentem a helyzet súlyosságára. Legalábbis én annak ítéltem meg.
S ekkor eszembe jutottak a lányaim. Amikor ők alsó tagozatosok voltak, és az órát tanulták, akkor még nem volt nekik mobiltelefonjuk. Mikor órát szerettek volna maguknak, mutatós karórát kaptak. Volt már digitális is, de gondoltam, először tanulják meg tisztességesen felismerni, mennyi is az idő.
A szobájukban a falon mesefigurás, szintén mutatós óra volt. Még így is volt, mikor elbizonytalanodtak, mikor meg kellett állapítani az időt.
A fiúnak az egyetlen eszköze az idő megállapítására a mobiltelefon volt. Csodálkozom azon, hogy nem ismeri az órát? Vagy csak én gondolom ezt annyira fontosnak?

"az óramutató járásával ellentétes irányban...."

Csonka család

Két csonka család, két  életút.

Az apa ötéves kislányával maradt egyedül felesége halála után. Ez három éve történt. Megtett mindent, mivel segíthetne lányán, de az anyai ölelés, törődés nem igazán pótolható. A most már nyolcadik évében járó kislány lelkileg nem volt teljesen jól, szerette az apját, de sokszor tört rá szomorúság. Az apa összeszorult szívvel hallgatta, ahogy esténként édesanyjának mesél, s azt a macit szorongatja, mit utolsó ajándékként kapott tőle. Hiányzott a családból a nő. Az anyai példakép.

Az anya elvált, tizenhárom éves lányával maradt egyedül. Csaknem belerokkant a kudarcba, hisz számára a házasság intézménye egész életre szóló. Harmincas évei elején járt, csinos volt, de szomorúság az, mi lényéből áradt. Lánya tartotta benne a lelket. Okos lány volt, életrevaló, nagy empátiás képességekkel rendelkezett. Segített mindenkin, akin tudott. Apjával a kapcsolata ugyanúgy bensőséges maradt. Szerette nagyon, és nem keresett hibásokat. Anyja mondta mindig. Téged az isten vezetett ebbe a családba. Nélküled már rég elvesztünk volna.

E két család sorsa összefonódott. A lányok egy iskolába jártak, s egy táborban ismerkedtek meg. Kicsiknek szervezték, s felsősök segítettek be a tanárok munkájába. Ott figyelt fel a nagyobbik lány a szomorkás, elveszettnek tűnő kislányra. Rögtön pesztrálni kezdte, s olyan eredményeket ért el nála, mint eddig senki. Mire a tábor végéhez ért, a kislány mosolygott. Jókedvűen, mint ahogy régen tette.
A táboron kívül is sort kerítettek találkozásra. Hétvégi kirándulás volt, hol a szülők is ott voltak. A szülők között a szimpátia az első pillanattól meg volt. A vonzódás csak később kezdett kialakulni. Az anya félt egy új kapcsolattól, nem érezte magát késznek rá. Az apa viszont magányos volt, és szeretett volna egy társat maga mellé. Régóta volt egyedül.

Mikor először szóba került náluk a kapcsolat, akkor az anya időt kért. Az apa elfogadta, és türelmesen várt. A lányok tettek róla, hogy a közös találkozások egyre sűrűbbek legyenek. S szép lassan kezdtek összeszokni. Már hiányoztak a közös programok, és az anya is kezdte belátni, hogy nincs más út. Ennek a két csonka családnak eggyé kell válni. Bárhogy is lesz, az összhang, mi közöttük van, jelentett valamit. Talán egy új, boldogabb jövőt.

Húsvéti nyulak

Húsvét előtt vagyunk pár nappal. A játékboltban húsvéti vásár.

Húsvéti nyuszik sokasága, szőrösek. Egymás mellett sorakoznak a polcon. A puha, fehér nyuszi a legszebb. Tudja is magáról, s büszke szépségére. A cédula a lábán igen csak nagy összegről árulkodik. A többiek irigykedve figyelik. Tudják, hogy legyen bármennyire is drága, őt veszik meg először. Próbálnak ők is magabiztosságot sugározni, de fakó, nem túl szép színükkel nem sok esélyük van.

Kinyitott az üzlet. Emberek sokasága érkezik, mindenki próbálja a legszebb, és számára elérhető áron lévő ajándékokat meglelni.
S igen, a fehér nyuszi a legkelendőbb. Rögtön veszik is, és már bele is kerül egy táskába. Szép táskába, elegánsba, drágába.

Este, mikor lassan záróra van, már csak pár plüss állat sorakozik a polcon. Hát igen, valljuk be, nem annyira szépek, de attól még aranyosak. Már igencsak szomorkodnak, mikor is emberek jönnek. Kedvesek, barátságosak, s több olyan játékot tesznek bele egy nagy kosárba, melyek olcsóbbak. Így csaknem minden nyuszi elfogy.

Húsvét vasárnap. Gyermekek izgalma, kinek kevésbé, kinek gazdag ajándék.

Szép ház, elégedett gyermek. A fehér nyuszi boldogan üldögél a kis kosárban, a szép, gyönyörűen festett tojások mellett. A kislány örül, de nem jobban mint máskor. Megfogja a nyuszit, megsimogatja, de már nyúl is a csokikért.

Gyermekotthon. Sok apró gyermek, kora reggeli ébredés. Hatalmas izgalom. A gyermekek szemében az örömtől könnycsepp. S a nem túl szép, de aranyos  nyuszik pedig megtapasztalhatják, milyen az, mikor olyan gyermekek kezébe kerül ajándék, kiknek ritkán adatik meg. 

Megérzés

Van olyan élet, hol a megérzések játsszák a fő szerepet. Érdemes hallgatni rájuk. Hisz nem hiába vannak bennünk.


Lassan harminc felé közeledett. Csinos nő volt, de valahogy eddig még nem találta meg az ideális férfit, ki mellett el tudta volna képzelni az életét. Sokszor volt, hogy egy lehetséges kapcsolat még a találkozásig sem jutott el, mert valami rossz érzés, valami kétség a hatalmába kerítette. Tudta, hogy valami miatt nem szabad azzal az illetővel bármit is elkezdenie, mert úgy érezte, hogy nem lenne jó senkinek sem. S ilyenkor rögtön nemet mondva várta a következő kapcsolatot. Mivel a megérzései voltak azok, mik jóformán irányították a döntéseiben, ezért talán sok olyan lehetőséget elszalasztott, mi akár jól is végződhetett volna. De ezt utólag már senki sem tudhatja meg.
Barátnője mondta mindig, az emberek, a jövő változik, alakulóban van. Attól, hogy akkor neked még valaki nem szimpatikus, az megváltozhat. De ő hajthatatlan volt. Számára az első benyomás, az első érzés volt az, ami számított. 
Egészen addig, amíg a munkahelyére egy új kolléga érkezett. Hasonló korú volt, mint ő. Jóképű férfi. Először még a kapcsolatuk pusztán munkatársi volt, később azonban a tekintetük egyre sűrűbben találkozott.
A nőben nem volt minden érzés jó. Voltak kétségei ezzel a férfivel kapcsolatban, de valahogy a vonzódás, mi kettőjük között szép lassan kialakult, ezt a rossz érzést elnyomta.
Az elején még zavarta őt, tiltakozott, és próbált a megérzése mögé bújni.
Nem tökéletes. Valami nem jó. El sem kellene kezdeni.
De barátnője, és az ő heves érzelmei életében először úrrá lettek rajta. Nem foglalkozott tovább rossz gondolatokkal. Csak a mosttal, és azzal, hogy jól érezze magát ebben a kapcsolatban.
Szenvedélyes kapcsolat lett az övék, s részéről hatalmas szerelem. Olyannyira, hogy észre sem vett apró, árulkodó jeleket. Hétvégén nagy ritkán találkoztak. Hétköznap is este kilencnél tovább a férfi nem igen maradt. Ez ment pár hétig, mikor is egyik nap a nő, kellemes idő révén, sétálni indult a város főutcáján. Az egyik kis presszó kertjébe szeretett volna leülni, és kávéval frissíteni magát. S akkor észrevett valamit, mitől teljesen elsápadt.  A férfi ott ült az egyik asztalnál, egy nővel és egy kisgyerekkel. Szemmel láthatóan szoros kapcsolat volt a három ember között.
S akkor úgy érezte, hogy elárulta saját magát. Hogy képes volt "nem hallgatni" a belső megérzéseire. Ha akkor, mindent mérlegel, és nem vakítja el a szerelem, akkor most nem érezné magát ennyire szörnyen. Nem hibáztatta a férfit, csak saját magát. Tanulópénz volt ez neki, s soha többet nem fog másként cselekedni, csak úgy, ahogy a megérzése sugallja.

Idegen érzés

Néha olyan érzésem van, hogy a testem nincs kapcsolatban a tudatommal. Figyelem a külvilágot, látok a szememmel, hallok a fülemmel, de mintha nem én lennék. Mintha kívülálló lennék a saját világomban. Látogató. Idegenként figyelem a házakat, a környezetem.
Csak használom a testem, és rájövök arra, hogy ki szeretnék szabadulni. Mert szorít, és levegőre vágyom. Idegen ilyenkor minden, mintha a körülöttem lévő emberek, kik hozzám tartoznak, azokat nem ismerném igazán. S ilyenkor elmúlnak kétségek, problémák, és akkor abban a pillanatban nem tudom elképzelni, hogy eddig hogy zavarhatott mindez.
Majd újból én vagyok, és már minden ismerős. S újból érzek, és újból kétségek gyötörnek. Ki érti ezt?

Milyen rövid az élet...

Barátnők voltak, hosszú hosszú ideje. A főiskolán ismerkedtek meg, a kollégiumban egymás melletti szobában laktak. Az érdeklődésük nagyon hasonló volt, jól érezték magukat egymás társaságában. Sokat beszéltek a jövőről, arról, hogy kinek milyen cél fontos az életében. Margit családot akart. Szerető férjet, gyermekeket.  Ágnes pedig inkább élni szeretett volna, utazgatni, s inkább egy jól menő cégnél tudta elképzelni jövőjét. Gyermekben még nem gondolkodott.
Volt egy fiú az évfolyamon, Tamásnak hívták, ki mindkét lánynak nagyon tetszett. Addig addig ügyeskedtek, míg a fiú felfigyelt rájuk, s szép lassan elkezdtek együtt közös programokat tervezgetni. A fiúnak mindkét lány szimpatikus volt, de Margit szerénysége, csendessége jobban vonzotta őt. Hosszú beszélgetések sora, és sok együtt töltött idő meggyőzte őt arról, hogy az érzés, mit a két lány iránt táplál, az már nem azonos. Margit irányába ez szép lassan szerelemmé alakult át. Mivel a lányok már a kezdetekkor megbeszélték, hogy fiú miatt ők sohasem fognak veszekedni, ezért Ágnes félreállt. De továbbra is fontos szerepet töltött be az életükben. Ott volt minden fontos eseményen, s nem telt el úgy hét, hogy legalább telefonon ne beszéltek volna. Továbbra is legjobb barátnők maradtak.
Mikor Margitnak kisbabája született, Ágnes sokat segített neki, s örült az ő boldogságuknak. Ő még nem találta meg az igazit, de jól érezte magát. Amit betervezett, szinte minden valóra vált. Utazgatott, s kapott egy nagyon jó állást egy jó nevű cégnél. Élte az életét. Mikor Margit babája már nagyobbacska volt, Ágnesnek egyre többször jutott eszébe a gyermekvállalás.
De a függetlenség szeretete még mindig erősebb volt benne.
Mígnem egyik nap Margit felhívta őt telefonon, kétségbeesett hangon. Nem érzi jól magát, kellene egy kis segítség. Orvoshoz kellene mennie. Ágnes rögtön elindult barátnője megsegítésére. A kislányára vigyázni.
Akkor kezdődött. Az orvos közölte a fiatalasszonnyal, hogy rosszindulatú daganatot találtak nála. A házaspárban és Ágnes lelkében egy világ omlott össze. Még csak most kezdték közös életüket. Nem lehet, hogy máris vége lehet. Keserves napok jöttek. Ágnes beköltözött hozzájuk a vendégszobába, s felügyelt a kislányra a nap minden percében, s segített ott ahol tudott. A férjnek dolgozni kellett, hisz nem tehette meg, hogy nem megy be. Kellett a pénz. Megpróbáltak mindent, voltak pillanatok, mikor Margit jobban érezte magát. Egyik ilyen pillanatában így szólt Ágneshez. Ha én már nem leszek, vigyázol a kislányomra és a férjemre? Nagy szükségük lesz rá. Ágnes csak bólintani tudott. Könnyeivel küszködött. Nagyon megszerette a kislányt, s a férjjel is szorosabb lett a kapcsolata. Szükségük volt egymásra, hogy el tudják viselni ezt a cseppet sem könnyű helyzetet. Ott voltak Margit mellett az utolsó percig, segítették őt mindenben. Majd halálakor együtt gyászolták, s óvták, féltették a kislányt, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat kelljen átélnie. Ágnes a lakásban maradt. Tamás elfogadta, s vágyta közelségét. Nem tudott volna egyedül lenni.
Nem volt szerelem közöttük, de szerették egymást. Szoros kapcsolat lett az övek, melyet egy szeretett személy halálának gyásza, s a neki tett ígéret beteljesítése alapozott meg. Nem tudták, mit fog hozni a jövő, csak annyit tudtak, hogy most nem szabad elválniuk. Margit döbbentette rá őket arra, hogy milyen rövid is az élet.

Érintés

Az embereknek szükségük van az érintésre. Ez lehet egy pillanat, de lehet hosszan tartó. Egy baráti kézfogás vagy egy bensőséges ölelés.
A segítség mélyebben ható, ha aggódó társunk vállát átölelve suttogunk nyugtató, biztató szavakat. Ha félelmét baráti öleléssel próbáljuk enyhíteni.  
Szerelmes érintés. Mikor a kéz rád simul, s e kéz szeretettől teljes. Ha fejed simogatva, homlokodra csókot lehelve éreztetik a szerelmet, a törődést. Vagy ajkad az, mely érzi ezt a puha, bizsergető érzést.
Kisbabád születésekor, mely fájdalmas, de csodákkal teli, melletted van szerelmed, ki fogja kezed. Anya gyermek kapcsolat. Ha gyermeked öleled, s abban benne van a gondoskodás, és a védelem. Az óvó mozdulat, mitől ő biztonságban érezheti magát.

Lehet, elcsépelt szavak. De az érintés meg tudja változtatni a világodat. Többet elárulhat érzéseidről, mint a szó. És többet is adhat.

Új tanuló

Izgatott volt. Új iskolába kellett mennie, nem szerette a változásokat.
Szülei elváltak, így anyjával elköltöztek a nagymamájához, 150 km-re az otthonuktól. Életének új fejezete itt kezdődött. A házat és a várost szerette, gyermekkorának nagy részét itt töltötte. Csak a barátai hiányoztak neki. Hétvégenként majd találkoznak. Mondták neki. De tudta, hogy ez nem lesz könnyen megoldható. Mindenkinek van kialakult élete. Ekkora távolság nem fér bele. Egy darabig biztos lesznek levelek, telefonok, melyek szép lassan el fognak maradozni.
Hetedikes volt, helyes arcú lány. Az iskola első hat évét ezzel az osztállyal töltötte. Voltak konfliktusok, nem volt mindig minden zökkenőmentes, de megszokta őket. Őt is elfogadták olyannak, amilyen.
Nem volt könnyen barátkozó, ezért is félt az első naptól. Tudta, hogy mennyire fontos az első benyomás. Elképzelte, ahogy belép az osztályba, mindenki ráfigyel. Összeszorult a gyomra.
A napokban közelgő szülinapja miatt is kesergett. Szerette volna megünnepelni a tizenharmadik szülinapját barátaival, de a költözés közbejött. Így otthon, szűk családi környezetben lesz megtartva.
Pedig bulival készültek volna, mint ahogy minden évben. De nem várhatja el a volt osztálytársaitól, hogy ilyen messzire elutazzanak.
Anyukája szomorúan figyelte lányában a hangulat változásokat, s titkon magát tette felelőssé a kialakult helyzetért. Pedig tudta, hogy az a megoldás sem lett volna jó, ha egy rossz házasságot próbált volna fenntartani. Az a környezet sem tett volna jót a lányának. A költözés szükséges rossz volt, nem volt más lehetőség.
Az első nap nem sikerült jól. Idegen tekintetek, nem túl barátságosak. Egyedül volt, s lélekben is magányosnak érezte magát. Otthon próbálta nem mutatni, anyukája kérdésere a válasz egyszerű volt. Első nap. Majd lesz jobb is. S bement a szobájába. Álomba sírta magát.
Egy anya felismeri a jeleket. Azon töprengett, hogyan tudna lányába egy kis életkedvet csiholni. Eszébe jutott, hogy talán a régi, megszokott arcok jót tennének neki. A telefonhoz nyúlt. Beletelt egy kis időbe, de sikerült neki hétvégére összehozni egy kis szülinapi partit a régi barátokkal. Természetesen teljes titoktartásban. Egy kicsit jobban érezve magát sikerült aznap álomra hajtani a fejét.
Minden nappal egy kicsit jobb volt az iskolában. Már néha szóltak hozzá, a tanárok is kedvesek voltak. De az a hangulat, ami jellemezte őt, az nem volt meg. Magány volt benne. Próbálta összeszedni magát, de nem mindig sikerült. Kedves volt, beszélgetett, de aki jól ismerte, tudta, hogy nincs jól.
Elérkezett a hétvége. Az az izgalom, ami a szülinapján szokott lenni rajta, az most nem volt. Egészen addig, míg a kertben üldögélve, észrevette, hogy egy autó áll meg a kapu előtt. Ismerős volt neki, de mivel nem tartotta lehetségesnek, hogy a legjobb barátnőjének autóját látja, ezért kíváncsian szemlélte, ki száll ki belőle.
Anyukája az ablakból figyelte őt. Ahogy látta a hirtelen változást az arcán, azt az örömet, amit már egy ideje nem fedezett fel rajta, tudta hogy megérte. Ha még csak egy kis időre is, de visszatért a jókedve. Ezt a szülinapot biztos nem fogja elfelejteni sohasem. S mosolygós arccal indult ki üdvözölni a vendéget.

Egy jó könyv...

Egy jó könyv, számomra egy üzenet.
Egy bensőséges hangulat, hol csak én vagyok, és a történet.
Ha olvasom a sorokat, akkor nem érzékelem a világot, mi körülöttem van.
Az események történése elvisz a világába, s képzeletem szárnyal, és átélem a sorokat.
Jó könyv az, mikor úgy íródik, hogy közben észrevétlen tanít, s az újdonság erejével hat. 

Ha a szereplők benne számomra valóságos emberré válnak. Mikor át tudom érezni örömüket, bánatukat.
Ha velük izgulhatok, s érzem a boldogságukat...
Elmémben továbbgondolom, megoldandó problémákra keresve megoldásokat.
Életutakat megismerve, saját életem egy mozzanatát felfedezve, esetleg útmutatást ad. Mikor alig várom, hogy az események jóra forduljanak, vagy ha nem jó a vég, akkor mi az, mit ebből a szereplők tanulhatnak.
Egy jó könyv az egy csoda. Nekem ezt jelenti a társasága.

Szúrós gombóc

Kis termetű kutya volt, de annál hangosabb. Gazdija próbálta leszoktatni őt a folyamatos ugatásról, de nem igazán ment. Harapni még senkit nem harapott meg, inkább csak ijesztgetett. Aki ismerte őt, tudta, hogy nem kell tőle félni. Rettegésben tartotta viszont a környék macskáit. Az udvarra tévedt cica nem sokáig tartózkodott a kertjükben. A család két cicája csak megtűrt állat volt és igencsak nehezen lehetett a kutyust leszoktatni a folyamatos kergetésükről. De barátságról szó sem lehetett. 

A kutyus kis gazdája egy 10 év körüli fiú volt, Bandika. Szoros barátságban volt az állat és az ember. Ő volt talán az egyedüli, a szülőkön kívül, kit nem szokott megugatni. Ha iskola után hazaérkezett, a kutya izgatott fark csóválással üdvözölte. Ilyenkor, ha jó idő volt, a kisfiú kint maradt az udvaron, és játszott vele.
Egyik nap, mikor Bandika hazaérkezett az iskolából, a kutyus nagyon izgatott volt. Jobban a szokottnál.
A fiú csak egy ideig tudta lekötni a figyelmét. Meg egy idegen cica, aki még nem ismerte ezt a kutyaugatástól hangos udvart. Hát nem sokáig maradt, mert hamar értésére adták, hogy nem szívesen látott vendég. Bandika csak ennyit mondott. Hát miért kell neked minden állatot megugatnod? Majd egyszer téged ijeszt meg valami.
Nem is sejtette, hogy milyen igazat mond. Nemsokára kiderült, hogy a kutyus miért volt ennyire izgatott. A bokor mélyén egy süni lapult. Azt próbálta elkapni, de nem sikerült neki. Mikor a kisfiú megérkezett, a kutya feladta egy kicsit a küzdelmet. De nem végleg. De ezt a süni nem tudta, úgy gondolta elmúlt a veszély. S szép lassan kisétált a bokorból. A kutya abban a pillanatban ott termett. A vesztére, ugyanis csak egy szúrós gombóccal találta szembe magát. Mivel ilyen állattal még nem találkozott, ezért nem tudta, hogy sünihez nyúlni nem kellemes elfoglaltság. Orrát hozzáérintve igencsak kellemetlen érzéssel találta szembe magát. Fájdalmasan nyüszített, majd farkát behúzva, szép lassan elsompolygott. 
Bandika nagyon sajnálta őt, de úgy gondolta, nem árt egy kis „nevelés”. 
S legalább a sünik megússzák a folyamatos ugatását, ha már a többi állatról nem tudják őt leszoktatni.

Fűl

Mikor kolléganőm szól, és én figyelek nagy szemekkel. Nem értem, mit közölni szeretne. Próbálok szájról olvasni, de ez még nem megy nekem. Közelebb megyek, szólok, mondja még egyszer. S ő elmosolyodva, ismétli a szöveget. S rájövök, talán mégsem gyógyult meg ez a fül rendesen.
Hallás fontos, és nem árt, ha tökéletes. Kicsi baj, mi nekem van, de mégis zavaró lehet. Türelmes ember, ki kell mellettem, ki ismétel, ha én nem értem. Az úton sem árt, ha hallom a jeleket. Biciklis szól, és én nem figyelek. Hisz nem is mondta, miért állnék félre? 
Zebránál jelző búg, azt még hallom. Ha több van, nem biztos, hogy tudom, mikor mehetek. Szerencsére a látásom tökéletes, és a színeket is ismerem. Közlekedni azért még megy. Ha hallgatom a zenét? Lehet, hogy nekem kellemes, lágyan szóló, de másnak már idegesítő lehet. Úgy érzem, itt az idő, hogy fülészetre menjek. Még időben el kell kapnom, addig, amíg lehet.

Remény

Nézve az eget, haragos felhőket látván,
bár szeretve esőt, és viharos éjszakát,
de lelkem enyhe szellőt, csendet kíván
s lám e remény meghallgatásra talál.

Várom, hogy jöjj, hogy siess hozzám,
mutasd, hogy mennyire vágysz rám,
én itt vagyok, szívem csak reád vár,
s te érkezel - a remény hallgat rám.

Átölelsz, és kezeddel kezem érinted,
s én figyelem a szemedben a jeleket,
Remélem a csillogást, és a szerelmet,
mit az első perctől éreztem benned.

Koncert

Életem első koncert élménye a Hungária együttessel volt. A városunk színházában, telt ház előtt énekeltek, és táncoltak. Izgatottan vártuk, nagyon szerettük őket barátnőmmel. Talán tizenöt se voltam.
Csodás érzés volt élőben olyan számokat hallgatni, melyeket kívülről tudtunk. S az együttessel találkozni nekünk tiniknek akkor még nagyon nagy dolog volt. S ahogy az lenni szokott, őrült tapssal próbáltuk késleltetni e számunkra rendkívüli élmény befejezését.
Mikor már egy kicsit idősebb voltam, de még középiskolás, az iskola szervezett egy utat a Modern Talking együttes koncertjére. Busszal vittek fel minket Budapestre. Sokkal nagyobb koncert volt, rengeteg ember előtt. Az élmény hatalmas volt, órákig a hatása alatt voltam.
Később már nem mentem koncertekre, egészen hat évvel ezelőttig.
Miközben otthon tataroztunk, rádiót hallgatva, egy játékon vettünk részt. Nyertünk két jegyet a városunkban akkor már híressé vált fesztiválra. Mivel lányomék nem mentek el a koncertekre, ezért párommal kikapcsolódásként rászántuk magunkat, s akkor még azt gondolva, hogy mi már idősek vagyunk, elmentünk. Azóta minden évben, három napon keresztül fesztiválozunk. Mindig azt mondjuk, most utoljára. De közeledve az idő, mindig meggondoljuk magunkat.
A fesztivál vonzereje számomra a változatosságban rejlik. Sokféle zene, különböző zenei stílus. Személy szerint imádom a rock zenét. Vannak kedvenc előadóim, kiknek a koncertjén mindig ott vagyok, de szívesen hallgatok meg újakat is.
Eddig még sose unatkoztam. Az, hogy már nem vagyok annyira fiatal, inkább csak abban nyilvánul meg, hogy napokig tart, mire kipihenem magam, de megéri. Mert jól érzem magam, s nincs annál jobb, mint élőben "tombolni" a kedvenc zenéimre.

Spontán kérdés

Tavasz van és meleg vasárnap. Párom rám nézve, kérdést tesz fel. Egy kis szabadság, mit kínál nekem. Menni, sétálni, kimozdulni. Ránézek, és nem azt mondom rögtön, hogy rendben. Hanem agyam elkezd dolgozni, hirtelen számba véve minden okot, ami miatt nem kellene. Hirtelen ötlet, nem volt tervbe véve. Vajon, mi az, mit ez miatt nem teszek meg?

Főznöm kellene. Hisz megígértem, finom falatok, mi gyerekeimnek kell. 

A ruhák? Ha most elmegyek, mikor lesz tiszta, mikor fejezem be? 

Takarítani nem kellene? Körülnézve igen csak ráférne. Hétköznap az idő kevés, ilyenkor van lehetőség mindenre.

S párom vár, s nem érti, mi az, min töprengek. Szabad levegő. Kell ennél lényegesebb?

Majd ránézve gyermekeimre, rájövök, hogy finomság nem csak itthon terem. Ruha? Van elég, majd este kicsit később fekszem le. S a lakás? Várhat. 

Hisz vendég nem jön, s különben sem annyira vészes. Szememet majd becsukom, s nem veszem észre a jeleket:).

Öt perc telt el, s eldöntöttem. Fél óra, s a család már indulásra készen. S a nap boldogan, élményekkel telik el.

Hivatásán túl mutat

Fiatalok. Nagy szerelemre vágyók. A középiskolai évek alatt próbálkoznak, ismerkednek. Szeretnek, csalódnak s reménytelenül vágynak. A kamaszok világa bonyolult rendszer. Már csaknem felnőtt, de mégsem az. A vélemény meg van, de nincs tapasztalat. Lázadás, és meg nem értés. A szülők és tanárok tanácsai. Vagy megfogadják, vagy nem. Úgy érzik, a világ ellenük fordul.
Nincs ki megértse őket. Kell egy ember, ki segít.
Könyvtáros. Szereti a gyermekeket, fiatalokat. Feladatának érzi, hogy segítsen a helyüket nem találóknak. Meghallgatja őket, bizalmat ébreszt, s erre nagyon vigyáz. Jönnek, és olvasnak. Bíznak a könyvtárosban, érzik, hogy segíteni akar. Beszélgetnek, Jutka néni, képzelje mi történt ma. Van ki mesél egész délután, van kinek elég, ha ott ül. Gépezik, vagy folyóiratokat nézeget. Tanácsokat kérnek, örömet, bánatot osztanak meg. Szép lassan elmesélik otthoni életüket. Van, kinek nagyon rossz, van, ki "csak" magányos. S lassan kialakul egy kis társaság, kik ott töltik szabadidejüket.

Lehetnének máshol is. Bandázhatnának. De itt jól érzik magukat. A család örül, vagy nem is tudja. Van ilyen is.
Jönnek akkor is, ha ő nincs ott. Már nem félnek, s otthonosan mozognak. S barátságok szövődnek, esetleg
szerelmek.
Nem végleges megoldás, de ha még csak átmenetileg is, gyógyíthat fiatalokat. S ehhez egy olyan ember kell, ki nem áll meg a hívatásánál, hanem azon túl mutat. Nem lenne feladata, de nem tudna tenni másként.
Szociális könyvtáros? Azt hiszem, így nevezik.

Nyugalom

Mikor sétálva az úton, figyeled a körülötted igyekvő embereket, ahogy sietnek. Virágzó fa mellett elhaladva, tekintetet se vetve rá, haladnak tovább. S te megállsz, s csodálsz. Magadba szívod a virágok illatát, s a színeket. Türelmetlen szavak, indulatos reakciók, mik füledig eljutnak, de te elhessegeted. Nincs itt helye. S rájuk nézve inkább csak mosolyogsz, s szavad nyugtatóan kedves. 
Mikor úgy hajtod álomra a fejed, hogy a teher és a nyomás messze elkerül. Figyeled tested rezdüléseit, s szíved dobbanása néma. Egy apró kétely, bizonytalanság, se félelem nem környékez, csak a mindent elsöprő gondtalanság érzése. Az elmédben a rossz gondolatoknak nincs helye, s csak a jó, mi található. S úgy érzed, hogy igen. Ez az állapot, mit mindig érezned kell. S nem gondolsz arra, hogy ez elmúlik. Élvezed, átéled s jó erősen magadba szívod, hogy mindig emlékezz rá. A kellemes zene, mi a háttérben neked, érted szól, erősíti ezt a békés állapotot. A muzsika csodálatos hangja enyhe bizsergést éreztet testeden, s lassan eléred az édes álom előtti állapotot. S ezzel az oly régóta várt érzéssel végre nyugodtan adhatod át magad a pihentető alvásnak. 

Csiga

Forró nyári délután volt. Nórika anyukája ölében üldögélt a kertben. Éppen az aznapi élményeket mesélte nagy lelkesen az oviról. Kiscsoportos volt, nagyon szeretett oda járni. Az óvónénik is kedvelték őt, hisz egy jókedvű, cserfes kislány volt.
Egy mondókát tanultam az oviban. Mondta anyukájának. A csigáról. Énekeltünk neki, hogy jöjjön ki a házából. S elkezdte mondani. Olyan lelkesen és aranyosan, hogy anyukája elmosolyodott. Nagyon ügyes vagy. Ha most nem lenne ilyen szárazság, akkor most elmondhatnád a csigáknak is.
Miért anya? Most hol vannak a csigák?
Ők most elbújtak, egy biztonságos, rejtett zugot keresve maguknak a szárazság elől. Akkor jönnek elő, ha újból nedves lesz a talaj.
És az mikor lesz anya? Mert addig gyakorolok.
Jól van, de most irány uzsonnázni. A kislány minden este kémlelte az eget, s várta a felhőket. Úgy aludt el, hogy a mondókát mondta magában. Anyukája türelemre intette. Megvan a természet rendje. Ha itt van az idő, esni fog az eső. Se előbb, se később. Jó pár nap eltelt, de a meleg nem csillapodott. Hétvége volt, vasárnap.

Este mikor lefeküdt, még egyszer biztonság kedvéért elmondta a mondókát, ne hogy elfelejtse. Éppen elaludt, mikor is dörrent egyet az ég. Hatalmas vihar kerekedett, s sok eső esett az éjszaka folyamán. Reggelre már teljesen kitisztult az ég. A kislány az egész viharból semmit nem érzékelt. Mikor felkelt, s anyukája segítségével elkészülődött, kiszaladt az udvarra, hogy anyukáját ott várja meg.
Az anya, mikor készen volt az útra, kilépett ő is a teraszra. S a kislány énekére lett figyelmes. Ott állt az udvar közepén, körülötte csigák sokasága. S énekelt. A mondókát, mit annyira gyakorolt. Hatalmas komolysággal, s olyan lelkesen, hogy anyukája szemében bizony megjelent egy apró könnycsepp.

A kis sólyom

Erősen szeles, esős idő volt, gondot okozva mind embernek, mint állatnak. Kevesen jártak a szabadban, inkább otthonaikba húzódtak vissza a kellemetlen időjárás ellen. A levegőben egy madár repült, látszólag megbirkózva a szél hatalmas erejével. Csodaszép sólyom volt. Suhant a magasságban, élvezte a szabadság édes ízét. Mikor elfáradt a széllel szembeni küzdelemben, megpihenve leszállt egy villanyvezetékre. Próbálta magát megtartani, s mikor egy makacs széllökés kibillentette egyensúlyából, vizes szárnyait széttátva próbálta megőrizni helyzetét. De a szél erősebbnek bizonyult, s az egyik szárnya hozzáért a másik vezetékhez. A madár eszméletlenül zuhant le a földre. 
Szerencsére nem riasztott el minden embert e kíméletlen időjárás, s csakhamar felfedezték a madár mozdulatlan testét. Nem voltak gyakorlott állatmentők, de annyit azért ők is láttak, hogy csúnya sérülést szenvedett. Felemelték, s elvitték a város vadmadár kórházába. Ott az állatorvos kezelésbe vette. Annyit már első ránézésre meg tudott állapítani, hogy az egyik szárnyát nem fogja tudni használni. Nem lehet a szabadba többé kiengedni, mert elpusztul.
Elkezdődött a madár gyógyítása. Az orvos magához vette, gondozta, s a sólyom egy idő után kezdte újból elnyerni régi formáját. A szárnyat nem sikerült megmenteni, de az orvos kitartásának és madárszeretetének köszönhetően visszatért életkedve. Elfogadta az embert gazdájának, s figyelte minden mozdulatát. Az orvosnak nem csak ő volt az egyetlen olyan madara, ki sérülés, vagy helytelen gondozás miatt örök segítségre szorult. Szerette a vadmadarakat, s megtett mindent azért, hogy felhívja az emberek figyelmét arra, hogy mentsék az állatokat, ha tudják. Hogy kérjenek szakértő segítséget, ha nem biztosak az ellátásukban. Sokat számít, ha a madarak időben kerülnek megfelelő kezekbe.
S a kis sólyom, bár már nem élhet többé teljes életet, de segíthet másokon. Mert utazik az emberrel mindenhova, s az által, hogy megismerik a történetét, hogy közel kerülhetnek egy csodaszép sólyomhoz, ezzel hozzájárul ahhoz, hogy az emberek jobban megismerjék a vadmadarakat. S jobban átérezzék a felelősséget irányukban, s a természet védelmének fontosságát. 

Csillag

Fénylő, szépséges csillag a sötét éjben,
nekünk apró, de mégis fenségesen óriás,
társaival ragyogja be a végtelen űrt,
világítva minden élőlénynek, ki úton jár.

Puha ágyunkon fekve, ablakunkon kémlelve,
merengve s figyelve a messzi távolt,
szemünk megpihen e csillagok fényében,
s édes álomba szenderülve, e fény elkísér.

Békés, nyugodt éjszaka, mit kívánok én,
Csodás, gyönyörű álmokkal teli utazást,
s hosszú, pihentető alvás utáni 
örömteli ébredést s melengető napsugárt....

Láthatatlan kiállítás

Kolléganőimmel mentünk el láthatatlan kiállításra. Nagy hatással volt rám, megpróbálom felidézni azokat a pillanatokat, amit akkor átéltem. Mikor beléptünk az épületbe, ahol a kiállítást tartották, egy nagyon kedves hölgy fogadott minket. Ő gyengén látó volt, ő hívott meg minket. Mellette egy 50-es éveiben járó, vak hölgy állt, fehér bottal a kezében. Pillanatok alatt beszédbe elegyedtünk, s egy nagyon kedves, közvetlen embert ismerhettünk meg a személyében.
Amíg vártunk a kiállítás vezetőjére, addig körbevezettek minket az előtérben. Láthattunk Braille-irógépet, és ezzel az írással írt könyveket. Illetve betekinthettünk az ő általuk használt számítógép rejtelmeibe. Közben sokat beszélgettünk, hisz kérdésünk sok volt, s ők nagyon készségesen válaszoltak nekünk.
A vak hölgy pár éve vesztette el a látását, s nagyon nehéz időszakon ment keresztül. De megtanult élni vele, s ahogy mesélte, szinte már nincs olyan, amit ne tudna megtenni. Mesélt a hétköznapokról, arról is, hogy mint háziasszony, hogy tudja elvégezni a napi teendőket. Volt humora, és én őszintén csodáltam őt.
Mikor megérkezett a kiállítás vezetője, egy barátságos, jó kedélyű fiatalemberrel találtuk szembe magunkat. Volt egy gyönyörű szép, és rendkívül okos labrador kutyája. Nagyon barátságos volt, egy kicsit kényeztettük is. Majd elindult a kiállítás megtekintése. Rendhagyó kirándulás volt. Bevezettek minket egy kis helyiségbe, ahol még világos volt. Mindhárman bejöttek velünk. S akkor elkezdődött az eligazítás.
„Teljesen sötét lesz, csak a hangok, tapintások alapján tudunk majd tájékozódni.
Mivel ők ismerik minden centiméterét a helyiségeknek, ígérik senki nem fog
eltévedni.”
Nem kis izgalommal indultunk neki. A sötétség még engem is meglepett. Komplett konyhát, szobát, sőt még egy utcarészletet is berendeztek nekünk, hol rendesen volt korlát, utcalámpa, s járda is.
Tapogatással próbáltunk rájönni, hogy hol lehetünk. Tárgyakat kellett felismerni, bútorokat megkülönböztetni egymástól. Hangokat kellett beazonosítani, itt gondolok a madárcsicsergésen át a járművek hangjáig. Volt olyan szoba, ahol játszottunk is. Labdát kellett megkeresni a földön, s miután megtaláltuk, utána egymásnak kellett gurítanunk. Volt egy szoba, ahol híres emberek által felolvasott verseket halgattunk, ki kelett találni, hogy ki szaval. S ugyanígy zenéket is.Körülbelül másfél órát töltöttünk bent, és mondhatom, hogy rendkívül tartalmas, izgalmas kiállítást szerveztek nekünk. Pillanatok alatt elment ez az idő, sokat nevettünk, nagyon emelkedett hangulatban voltunk. Mikor végeztünk, kilépve a világosságra, pár percig szinte nem láttunk semmit. Nagyon zavaró volt a világosság. Érdekes volt ebből a szemszögből megtapasztalni a világot. Így, hogy tudtam, hogy ha kilépek, újból látni fogok, így nagyon jól éreztem magam. Érdemes kipróbálni mindenkinek, s szerintem mindenki egy kicsit másképp fogja látni a vakok világát.

Csak egy kis erdő...

Kellemes, kora nyári, vasárnap délután volt. Egy fiatal házaspár, két kicsi gyermekével elindult felfedezni a házuk melletti erdőt. Kis erdő volt, de szép, rendezett. Kirándulók kedvenc sétáló helye. Sokan voltak már, többen a fák közötti kis réten, leterített pokrócokon élvezték a napsugár melengető erejét. Családok, apró és nagyobb gyermekkel egyaránt, s fiatalok, szerelmesek. Finom virágillat terjengett körülöttük. Idilli állapot egy hosszú hét után egy kis kikapcsolódásra.
A gyerekek önfeledten szaladgáltak, játszottak, s próbálták közelebbről megcsodálni a virágokon a csodaszép színekben pompázó lepkéket. De ez nem volt mindig egyszerű, hisz többnyire elrepültek. Ilyenkor csalódottan néztek újabb csodálni való után. A fák már zöldbe borultak, s rajtuk madarak sokasága repdesett és énekelt, ezzel örömet okozva mindenkinek, ki arra sétálgatott. Az ösvény mellett sok szép virág, köztük pipacs, szarkaláb és pitypang színesítette be a környezetet. A gyermekek egyre kipirultabb arccal s nem lankadó lelkesedéssel nevetgéltek szüleikkel. Míg egyszer csak megtorpantak. Egy nyuszit láttak átszaladni előttük a kis erdei úton. Hatalmas, mezei nyúl volt. A gyerekek izgatottan szaladtak volna utána, de anyjuk intésére megálltak. Nem tudnátok utolérni őt, amúgy is nagyon fél. Mondta nekik, s folytatták kis sétájukat.
Apró kis bogarak keresztezték útjukat. Óvatosan, vigyázva, hogy rá ne lépjenek, csodálták őket. Szöcskék ugrálása kötötte le figyelmüket, s izgatottan figyelték, vajon hol bukkannak fel újra. Szitakötők repdesek körülöttük, kisebbek, nagyobbak, s egytől egyig csodaszépek.
Találkoztak nagy szarvú bogárral. Ő szarvasbogár, mondta anyjuk, védett állat. S ámulattal figyelték, ahogy szép lassan elsétál előttük.
Útjukat folytatva egy csendesen csordogáló, tiszta vizű kis patak mellett mentek el. Medrében fényesre mosott érdekes, szép kövek voltak.
Mikor a gyerekek már kifáradtak, s arcuk kipirult a sok izgalomtól, s a nap melegétől, a kis család visszafordult. Csodás befejezése volt egy napnak.


Ez egy kis erdő, mégis mennyi csoda van benne. S ez csak egy évszak. Hol van még a többi szépsége, titka?
Ez a természet. Ez az élet.

A kis papagáj

Zsófi tíz éves, cserfes kislány volt. Imádta az állatokat, s nagyon féltette is őket. Mentett mindenféle kis élőlényt, akit csak tudott. Mikor sok eső volt, s a járdákon megjelentek a giliszták, amennyit csak tudott, visszatett a földre, a fűbe. Képes volt sérült állatokat hazavinni, s gondozni. Anyukája segítségével sűrűn látogatták a menhelyet. Ha találtak kóbor kiscicát, vagy kiskutyát, bevitték. Szíve szerint ő minden állatot befogadott volna, de tudta hogy nem lehetséges. Már így is sok állatuk volt otthon.
Amit még szeretett volna, gyönyörű szép pintyeket. Párban, hogy legyenek kis tojások. Anyukája, mikor már nem bírta könyörgését, igent mondott. Egy közeli állatkereskedésben próbáltak szerencsét. Zsófi nagyon izgatott volt. Mikor beléptek, sok kis állattal találták magukat szemben. A kislány tudta, hogy nem lesz könnyű választás. Egyik szebb volt, mint a másik. Az eladó, mikor megkérdezte tőlük, hogy mit szeretnének, Zsófi elmondta kívánságát. Fiatal pintyeket szeretne, hozzá megfelelő kalittal. Sok kis madár jöhetett számításba. Szép madárkák voltak, félénkek, s rémülten repdestek.
A kislány már éppen mutatott volna egy számára nagyon szép, s bájos kis párra, mikor is észrevett a pintyek mellett egy kisebb kalitot. Egy zöld kis papagáj volt benne. Egyedül, s szomorúan üldögélt a kis fán. Zsófi odafordult az eladóhoz. Ő miért ilyen szomorú kismadár? Az eladó egy pillanatig tanácstalanul álldogált, hogy megmondja e a kislánynak az igazat. Majd úgy gondolta, elmeséli a kismadár történetét. Idős nénié volt, ötéves Katalin papagáj. Nagyon szerették egymást a gazdival, de a néni meghalt. A család behozta ide a madarat, mert ők nem tudták volna gondozni. Még beszélni is tud, egyedül volt, nem volt párja. S azóta szomorkáson üldögél a kis fán. Zsófiban előjöttek a mentési ösztönök. Tudta, hogy a pintyek mellé nem viheti haza a kis papagájt, ezért választania kellett. A kis pintyek vidámak, fiatalok, biztos találnak maguknak szerető gazdit. A kis papagáj meg szeretetre szorul. S anyukájához fordult. Ezt a kismadarat szeretném. Majd én felvidítom. S lesz új gazdija, ki szintén szeretni fogja. S anyukája elmosolyodott. Büszke volt kislányára.

Nagymamám emlékére

A nagymamám hatvanas éveiben járt, mikor a világra jöttem. Jóformán vele töltöttem életem első éveit. Anyukám születésem után sokat betegeskedett, s hosszú időt töltött kórházban. Mikor már jobban érezte magát, s visszament dolgozni, nagymamámmal maradtam otthon. Túl sok emlékem nem maradt erről az időről.Csak azt tudom, hogy ő egy "igazi" nagymama volt. Csendes, jószívű, gondoskodó s mindig mosolygott. Apró kis nevetgélései még most is élnek emlékezetemben.
Hatéves koromig éltünk vele. Utána elköltöztünk. Emlékeim nagyrészt az utána való időkből valók.
Köténykéjében, kendővel a fején látom őt mindig. Vékony szálú, ősz haját befonva, s kontyba feltekerve viselte. Mindig melegség áradt belőle, mely ölelésre s puszik sokaságára adott késztetést. Ilyenkor mindig nevetett. Nagybátyám lakott vele haláláig, ki olyan volt, mint egy nagyra nőtt gyermek. De rendkívül szeretetreméltó gyermek. Pár évvel volt fiatalabb anyukámnál. Nagyon jó ember volt. Nem volt családja, de biztonságban érezte magát a mama mellett. Sokszor hallottuk mamám pörölését, ahogy próbálja őt rendre nevelni, de soha nem volt ez komoly veszekedés. Hatalmas szeretet volt benne, mind a fia, mint irányunkban.
Sokszor mentünk hozzá, látogattuk, ahányszor tudtuk. Mikor már a nyolcvanas éveiben járt, látása megromlott, de akkor sem veszítette el jókedvét. Kilenc gyermeket felnevelt, s jóformán egészségesen élte le hosszú életét. Nyolcvanöt évesen kezdett lassan elfáradni. Csendesen ment el. Elaludt. A családja ott volt az ágyánál. Én lelkileg nem bírtam. Tizenhét éves voltam. Úgy emlékezem rá, ahogy mosolyog. Csodáltam őt, s nagyon szerettem. Hálás vagyok, hogy ő volt mamám.

Érzelmi reakciók

Történik valami, mi rossz hatással van rád. Szép lassan, vagy hirtelen erővel tör fel benned a kétségbeesés vagy düh. A felfokozott érzelmi állapotod folytán nem tudsz józanul s megfontoltan cselekedni. Mondhatsz olyan szavakat, mondatokat, miket nyugodt helyzetedben ki nem ejtenél a szádon. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha működne benned egy vészcsengő, mely figyelmeztetne ilyenkor, hogy most ne szólj. Végy egy nagy levegőt, s gondold át. Ha kell többször is. Mérlegelj. S ha még akkor is úgy érzed, válogasd meg szavaidat, s próbálj meg kíméletesen, s úgy fogalmazni, hogy az senkinek se fájjon. Lehet úgy is véleményt alkotni, hogy közben nem okozok újabb, és újabb megoldandó problémát.
Történik valami, mi nagyon jó hatással van rád. Meghatottságot, vagy éppen örömet érzel. Felfokozott hangulatodban legszívesebben rohannál, s megosztanád azzal, ki fontos neked. Ne fogd vissza magad. Az örömből fakadó cselekvés csak jó lehet. Nem tudsz vele kárt okozni, csak másokat is örömre késztetni. Ha nem viszonozzák? Sebaj. Te attól még megéltél egy érzést, mitől, ha egy rövid ideig is, de csodásan érzed magad.
Erős érzelmek szülte viselkedések. Aki az érzelmei szerint cselekszik, képes hirtelen felindulásból cselekedni, ami lehet jó is, de lehet rossz is.
Meg kell tanulnunk ezeket kezelni. Meg kell tanulnom.

Egymásra figyelés

A napokban olvastam egy rövid, megrázó szöveget arról, hogy miért van az, hogy nem figyelnek egymásra az emberek?

Fiatal, húszas éveiben járó házaspár volt, párhónapos kisbabával. Egy panelház magasföldszintjén kaptak egy kétszobást lakást. Hihetetlen jó érzés volt beköltözniük az első, saját, közös otthonukba. Lelkesen csinosítgatták, újrameszelték, s szerény anyagi helyzetükhöz mérten rendezték be. Nem számított más, csak az, hogy az övék. Tél volt, pár héttel karácsony előtt.

Körülöttük csendes szomszédok voltak, nyugodt volt a ház. Az ablakon kinézve ablakuk előtt négy öt méterre egy asztal volt, körbe padokkal. Körülvéve bokrokkal, s fákkal. Barátságos környék.

Teltek a napok, hetek, hónapok. Megérkeztek a tavasz első hírnökei, majd szép lassan melegre fordult az idő. Az emberek esténként tovább kint maradtak a szabadban, sétálgattak. Ők is végre úgy aludhattak, hogy kinyithatták az ablakot. Kellemes, friss levegőre vágytak alvás közben.

Kilenc órára járhatott az idő, mikor is nagy zajra lettek figyelmesek. Mintha közvetlen a fülük mellett beszélt volna sok ember. Kinéztek az ablakon, s a padon körülbelül tíz, tizenkét fiatal, s szülő egyaránt foglalta el helyét az asztal körül. Elővéve egy pakli kártyát, jó hangulatban kezdtek el játszani. A pár gondolta, ez biztos egyszeri alkalom, s talán hamar el is mennek. A kisbaba felébredt a másik szobában a hirtelen keletkezett zajra. Megnyugtatták, majd becsukták nála az amúgy is csak kis résnyire kinyitott ablakot. Késő este, jóval tizenegy után lett csendesség. Mivel ez mellett a zaj mellett nem lehetett nyitott ablak mellett aludni, ezért nem élvezhették a friss levegőt.

Május eleje volt, akkor kezdődött, s már jócskán vénasszonyok nyara volt, mikor befejeződött. Minden egyes nap. Kivétel, ha esett az eső.

Ez ment sok éven keresztül. Volt komoly, nyugodt beszélgetés felnőttekkel, fiatalokkal egyaránt, s volt, hogy már a nyugodtságnak nyoma sem volt. A fiatalasszony nem várta a jó időt, megszerette az esőt, mert akkor tudta, hogy csönd van.

Míg végül is azt a megoldást találták ki, hogy panaszlevéllel fordulnak a megfelelő hatósághoz, s így elvitették az asztalt és a padokat. Azóta a fiatalok felnőttek, többnek gyermeke is van. Nem tudom, hogy emlékeznek vissza ezekre az időszakokra, de remélem most már másképp látják az akkori történéseket.

Emlékkönyv

Lányaimmal általános iskolai fényképeket nézegettünk. Mutattam nekik az én osztályomat, s próbáltam felidézni a neveket. Nagyrészt emlékeztem rájuk, de segítségemre voltak a ballagási fénykép hátoldalán szereplő aláírások is. Lassan harminc éve ballagtam el.
Akkor nagyon nagy dolog volt, még a lányaimnál is, az emlékkönyv.
Úgy vigyáztunk egymáséra, mintha valami kincs lenne. Hisz az is volt.
Mikor megkaptam anyukáméktól, emlékszem végigsimítottam az ujjaimat a sima, hófehér lapokon, s óvatosan és igen körültekintően írtam bele a nevem az első lapra. Középre szívecskéket rajzoltam, különböző színűeket. S onnantól kezdve útra kelt a kis könyv. S a szívecskék szép lassan megteltek nevekkel és dátumokkal. S a könyvben lévő lapok pedig szebbnél szebb idézetekkel, s kedves és kivétel nélkül gondosan elkészített rajzokkal. Emlékekkel.
Mindig izgatottan nyitottam ki a kis könyvemet, mikor visszatért hozzám.
Lányaim is kaptak tőlem, s komoly feladat volt számomra, mikor megkértek arra, hogy írjak bele. Mivel nagyon szerették a Disney mesefilmeket, ezért mindkettő az akkori kis kedvenc mesefiguráját láthatta viszont benne. Természetesen, mivel rajztudását a nagylányom biztosan nem tőlem örökölte, ezért csak másolni tudtam, de ennek is nagyon örültek.
Nem tudom, hogy most mennyire van nagy jelentősége a fiataloknál, de bízom benne, hogy van. Hogy nagyon sok emlékkönyv telik meg mai napig szívből jövő szép üzenetekkel.

Kell egy hely...

Kell egy hely mindenki szívében, hol elbújhat a rossz érzések elől. Kell, hogy legyen olyan hang, melynek rezgése testén végighaladva nyugalmat teremt, vagy egy zene, mely egy kicsit kikapcsolja elméjét.
Egy olyan kép, vagy akár egy szép színekkel teli festmény, melyre rápillantva szíve megtelik melegséggel. Képes legyen arra, hogy gondolatait elvigye olyan helyekre, tájakra, ahol úgy érzi feltöltődhet. Vagy legyen egy apró zúg, ahova visszatud vonulni. Ahol egymaga lehet. Ahol átgondolhatja, mi az ami nem jó. Mi zavarja nyugalmában. Hogy tudjon segíteni önmagán, ha nincs olyan ember mellette, aki képes őt támogatni. Ha van, akkor képes legyen megnyílni, tudjon segítséget fogadni, s tudjon segítséget adni. De elsősorban önmagával kell megbékélnie. Mert önmagát elfogadó ember hatalmas dolgokra képes. Képes odaadni magát a világnak. S ezáltal örömet, reményt s boldogságot adva sok reményvesztett embernek.

Szükség van ezekre a dolgokra, mert néha besokallunk. Úgy érezzük, összecsapnak felettünk a hullámok. Sok ember van a környezetünkben, s sokan nincsenek jól vagy mi nem vagyunk jól. S önkéntelenül is keresi MINDENKI a jót és a nyugalmat, s vágyik rá.
S jönnek és jövünk, s hozzánk csatlakoznak vagy hozzájuk csatlakozunk. Mert kell a szeretet érzése, mindenkinek. S a segítséghez hatalmas erő és hatalmas szív kell.
Köszönöm neked.