Vágyja a meleget...

Kicsiny kislány - dohos szobában, melyben alig pislákol a kályha tüze - ágyában fekszik. Paplanját egészen a fejére húzva, próbálja a meleget érezni. De már a paplan is lassan hideggé válik. Kicsiny lábán vastag zokni, s vékony testét körbefonja ruhája. Meleg ruha, de nem eléggé.
Anyukáját várja, ki ígérte, mindjárt érkezik. Nappal van még, délután, de a sötétség már átvette az uralmat a fény felett. Ott kinn hideg van, zord idő. A kislány kismacskájára gondol, aki ki tudja merre csatangol. Talán elbújt melegedni, talán már nem is él. Napok óta nem látta. Szomorúság van a szívében.

Édesanyja azt mondta, hoz meleget. S mielőtt útnak indult, kislányát meleg ruhába öltöztette, s a paplannal betakarta. Itt várj kincsem, nemsokára érkezem, szólt, mielőtt az ajtón kilépett. Mosolyogva, de szemében aggodalommal távozott. Fát kell szereznie. Meg kell találnia a módját. Már kevés van, túl kevés…

A kislány egyre erősebben érzi a hideget, már a kályha tüze sem pislákol. Vágyja a meleget, jobban, mint bármikor….A szoba ajtaja résnyire nyitva, hogy hallja, mikor édesanyja érkezik. Szeme már álmosodik, így becsukja. Mamája mondta mindig, hogy gondolatban bárhova eljuthatsz, ha nagyon akarsz. Ő a meleget akarja, így azt gondolja, egy réten áll. Hol virágok vannak, s napfény. S cicája ott fekszik a mellkasánál, s jó nagyokat dorombol….

S akkor érzi, hogy valami a paplanját fúrja. Szemét kinyitva, macskáját pillantja meg, ki isten tudja honnan, de visszatért hozzá. S most hozzábújva melegíti vékony kis testét. S ekkor a kislány elalszik, már boldogsággal a szívében.
Mikor felébred, meleg van a szobában. Jó meleg. A kályhában a tűz ropog, édesanyja kipirult arccal ül mellette. Mikor látja, hogy kislánya kinyitja szemét, így szól hozzá. Hoztam neked meleget. Most már nyugodtan alhatsz….

Papírnehezék

A kisfiú a résnyire kinyitott ajtónál álldogál. Édesapja dolgozószobája számára nem engedélyezett. Apja mondja mindig. Túl sok fontos dolog van ott, gyerek ne tegye be a lábát oda. Szigorú ember ő, szeretetet csak ritkán mutat. A kisfiú nem igazán emlékszik ölelésre, mit az apjától kapott volna. Pedig már a hatodik évében jár.
Néha, ha nem csukja be dolgozószobája ajtaját, akkor a kisfiú titokban figyeli, mi az, mivel apja foglalatoskodik. Még innen távolról is látja, hogy valami érdekes dolog van az asztalán. Valami állat figura. Rendkívül izgatja a fantáziáját. Csöndben van, mert ha apja észreveszi, jön a dorgálás. Nem illik leskelődni. Mondaná.
Látja, hogy apja feláll az íróasztalától, s indul az ajtó felé. A kisfiú rendkívüli gyorsasággal, már apja számára láthatatlan helyen van. Ki az ajtót nyitva hagyja….
…és a gyermeki kíváncsiság határtalan.

Óvatosan közelíti meg az íróasztalt. Közben folyamatosan a kinti zajokra figyel.
Elefánt ül a papírok tetején. Kis kezébe fogja, s érzi annak súlyát. Kemény és nehéz anyag, miből készült. Ámulva figyeli. S akkor meghallja apja lépteit. Az ijedségtől az elefánt kiesik a kezéből, egyenesen a vékony lábfejére. Éles fájdalom hasít bele. Apja dorgálásra nyitná száját, de a szó benne reked. Fia szemében az ijedség, arcán meg a fájdalom, mi tükröződik. A kisfiú tudja, hogy rosszat tett, így fogát összeszorítva próbálja a számára szinte elviselhetetlen fájdalmat elviselni.
Apja kezébe kapja a kisfiút, s a szobájába viszi. Lábát nézve, biztos abban, hogy az eltörött. Lelkiismeret-furdalás keríti hatalmába. Ha megengedte volna, hogy a kisfia bejöjjön hozzá, ez most nem történt volna meg. Átölelve próbálja vele közölni - a maga módján - , hogy nem haragszik rá. S a kisfiú tudja, hogy ez így van. Hisz érzi, életében először, hogy apja valóban félti őt.
Este már gipszel a lábán, alszik a kisfiú. Reggel, mikor felébred, ágya mellett az asztalán egy kis elefánt üldögél. Játék elefánt, puha és könnyű. A kisfiú szívében izgatottság és öröm.
S lába mintha már nem is fájna annyira…

A törődés...

Pelenka a popsimon - túl sokáig nedves.
Szólok - anyuci vedd észre.

Formálom a szavakat
Ám ha nem érted, csak nézz rám, kérlek...
Hisz mutatom a kezemmel…

A szavakkal még bajban vagyok.
Anya helyett néha nyanyát mondok.
De ha észre is veszed, nem szólsz…
  Hallod egyáltalán, amit mondok?

Mikor nyújtom feléd fázós kezem,
Azt szeretném, vedd tenyeredbe.
Apró kesztyűm már nagyon hideg,
Anyuci - hol van már óvó kezed?

Álmos szemem lassan csukom…
Mert még mindig remélem a pillanatot…
Mikor anyukám egyszer ágyamra ül,
miközben testem álomba szenderül…

A sütikrém

Édestestvérek voltak. Julcsi csupán két évvel volt idősebb Katánál. Mikor már nagyobbacskák voltak, sokat sündörögtek a konyhában, segítve édesanyjuknak a sütés-főzésben. Mindig kaptak kisebb feladatokat. Volt, mikor a diós kalács tésztájának megkenésével vagy egy sütemény krémjének kevergetésével voltak megbízva. Felelősségteljes arccal végezték ezeket a fontos műveleteket. Közben folyamatosan csacsogtak. Ezek voltak többek között azok a pillanatok, mikor az édesanya lányaival mindig valami fontos, „lányos” dologról beszélgetett.

A család macskája - az illatokhoz lehető legközelebb kerülve –, ilyenkor képes volt sok-sok percen keresztül nyávogással tudtára adni a ház népének, hogy ő bizony éhes. A tányérját, mely tele volt finomabbnál-finomabb falatokkal, messze elkerülte. Számára most izgalmasabb volt az íncsiklandó illat forrása. Ennek mindig az lett az eredménye, hogy a konyhaajtó számára egy idő után zárva maradt. Így más lehetőség nem révén, lefeküdve helyére – de azért folyamatos készenlétben –, várta az őt, megillető falatokat.

A lányok, mikor már egyedül is tudtak könnyen elkészíthető ételt főzni, többször vendégelték meg egymást egyszerű, de annál ízletesebb vacsorával. Azt játszották, hogy egy vendéglő a konyhájuk, s ehhez illően mindig meg is terítettek. Volt, mikor csak szendvicset készítettek egymásnak, rajta ízlésesen elrendezett hozzávalókkal. Valójában nem az volt fontos, hogy tökéletes elkészített étel legyen, a meglepetés volt az, ami miatt ezek a pillanatok izgalmassá váltak számukra.

Egy ilyen „vendégség” alkalmával a testvérek elhatározták, hogy meglepik édesanyjukat születésnapja alkalmából. Egyszerűen elkészíthető süteménnyel köszöntenék fel ezen a nevezetes napon. Édesanyjuk receptkönyvét fellapozva, választották ki a számukra megfelelő receptet. Krémes, de viszonylag egyszerű süteményre gondoltak, mert egyedül még sosem sütöttek. Izgultak is emiatt.
A feladat megoldása nehezebb volt, mint gondolták. Hiányzott nekik a segítség, a biztatás s egyáltalán, az édesanya jelenléte. Végül sikerült elkészíteniük életük első süteményét. Nem volt olyan szép, mint édesanyjuké, de azért büszkén nézegették. Alig várták a pillanatot, hogy az ünnepelt hazaérjen. Kissé elfáradva pihentek le addig szobájukban, nem figyelve eléggé a konyha biztonságára. Az ajtaját nyitva hagyták, elfeledkezve arról, hogy nem csak egyedül tartózkodnak a lakásban…

Édesanyjuk hazatérte után, a testvérpár izgatottan készült a szülinapi köszöntőre. Kézen fogták édesanyjukat, s a konyhába vezették. Az asztalra pillantva azonban rögtön tudták, hogy a süteménnyel valami történt. A finom tejjel készült krém a tetején el volt maszatolva. S akkor eszükbe jutott a macska, kinek torkossága több macskáéval is felér…..
Édesanyjuk rögtön felmérte a helyzetet. Mintha észre se vette volna ezt a kis balesetet, szívében őszinte örömmel dicsérte meg lányait. Életében nem örült még ennyire süteménynek.
S a macska - mint aki régóta az igazak álmát alussza – mozdulatlanul feküdt a helyén. Csínytevéséről csak az orrán lévő krém tanúskodott. S még csak nyávognia sem kellett érte…

Szülinapi parti

Nórika az általános negyedik osztályát járta. Az idei év számára sok szülinapi partit tartogatott. Az osztályában a lányok – kikkel nagyon jó barátságban volt – bulikkal ünnepelték ezt az örömteli napot. Mindig izgatottan és örömmel várta ezeket a délutánokat.
Neki még sosem volt szülinapi bulija, párszor már említette édesanyjának, de anyukája nem igazán hajlott rá. Kevés pénzből éltek. Anyukája nem akarta, hogy kislánya ez miatt kellemetlenül érezze magát. Nem tudott volna neki az osztálytársaihoz hasonló bulit tartani.
Az idei évben a barátnők közül többen jelezték, hogy a következő évet másik iskolában fogják elkezdeni. Nórika szomorú volt, anyukája próbálta vigasztalta őt, s közben elhatározta - bárhogy is lesz - tart a lányának egy szülinapi partit, hogy még utoljára együtt lehessen a kis csapat. Júniusi születésű gyerek volt, annak is a vége felé, így ez az örömteli nap már az iskola befejezése utánra esett. Így akár ez egy búcsúparti is lehetne.
Mivel ilyenkor már általában nagyon meleg volt, így az udvaron tervezték a bulit megtartani. A meghívókat Nórika egyenként írta meg, mindegyik kislánynak külön rajzolva rá. Ezeket átadva, biztató szavakat hallott. Ott leszek mindenképpen, mondták a lányok egytől egyig. Boldogság volt a szívében.
Édesanyjának fel lett adva a feladat. Olyan menüt összeállítani, mely nem kerül sokba, de mégis a gyerekek örülnek neki. Tanácsokat kért szülőktől, kik remek ötleteket adtak. Lufikat vettek, melyet előtte való napon mind felfújtak.

Elérkezett a várva várt nap. Nagy forróság volt, csak az árnyékos helyek adtak némi enyhülést. A lányok már egy hete nem látták egymást, mindenki már a nyári szünet gondtalan napjait élvezte. Délutánhoz érve Nórika már alig bírt magával. Folyamatosan a kaput leste, hogy mikor jön az első vendég. Ki meg is érkezett, kezében a kis ajándékkal, melyet azonnal át is adott az ünnepeltnek.
A szendvicsek egymás mellett sorakoztak az asztalon, várva, hogy megegyék őket. A díszek és a lufik színessé tették az udvart, hangulatot varázsolva a helynek.
Múltak a percek, de a kapu csak nem nyílt ki újból. Már az első órán is túl voltak, mikor Nórika szívében a boldogságot szép lassan átvette a szomorúság. A lányok közül csak egy jött el, a többi egyik sem. Talán már nyaralnak, vagy talán már el is felejtették. Ilyen gondolatok foglalkoztatták….
Nórika édesanyja érezte lánya szomorúságát, s nagyon sajnálta őt. Eszébe jutott a kislány arca, ahogy az elmúlt napokban az izgatottságtól másra sem tudott gondolni. Menteni a helyzetet nemigen lehetett. Próbálták felvidítani, ebben a vendégkislány és az anyuka is egyformán partner volt. Ettek, ittak és egy jót társasoztak. Így ért véget a tizedik szülinapja.
Azóta édesanyja nem hallotta többet lányától, hogy „Anyuci, nekem is lehet szülinapi bulim?”.

A fénykép

Mindennek eljön az ideje. Anna úgy érzi, most kell szekrényében rendet varázsolni. Fontos iratot keresve, s nem találva döbben rá arra, hogy amit régebben, legalább évente egyszer megtett, azt az elmúlt években igencsak elhanyagolta. Az iratok, a régóta őrzött levelek és fényképek sokasága összetúrva - sok-sok keresés eredményeként - rendetlenül hevernek a polcok mélyén. Anna rájuk pillantva, nagyot sóhajt. Nem várhat tovább….
A kellemesebbik részét, a fényképek kiválogatását utoljára hagyja. Hajlamos bennük elmerülni, így amiért ez a rendrakás most szükségessé vált, az pont elhalasztódna. De gondolatban még egy kicsit visszatér, miközben a hivatalos papírokat már a kezében tartja. Több fényképalbum kell, azt már most látja. S van olyan kép, mit számítógépére is szívesen feltenne. Ez a gondolat már régóta foglalkoztatja, így most a lehetőség meg van, csak élnie kell vele…
Készít magának egy teát, s a szekrénye elé kuporodik. Az elkövetkező percek gyorsan elrepülnek. Gyűlnek a levélkupacok, s a papírszemetek. A fontos iratot is végre megleli, így a megkönnyebbülés érzésével tevékenykedik tovább. Egy-két óra, s a számlák, a hivatalos levelek és minden más fontos papír katonás sorrendben, átláthatóan sorakoznak egymás mellett. Elégedetten szemléli munkáját, s rögtön el is határozza. Egyik évben sem hanyagolhatja…

Már csak a fényképek maradtak. Többségük albumokban pihen, van melyek kis dobozokban. Minden alkalommal, mikor bennük kutatva célirányosan keres, rádöbben sokaságára. Két gyermekéről számtalan fénykép készült, szinte meg van örökítve életük minden izgalmas pillanata. Van, hol velük örül rajta, de sokkal több, melyen csak ők vannak. Egytől egyig beszédes mind, sokat elárul az akkori pillanatokról. A gyermekek már nagyok, s a képek száma egyre kevesebb. Olyan kép, melyen együtt örülnek, szinte alig található. A következő pillanatokban ilyen gondolatok foglalkoztatják.

Van, ki szívesen nézi vissza magáról készült fotóját, hisz a boldogság az, mi sugárzik róla.
Van, ki nem szívesen örökíti meg életét képekben, mert úgy érzi, alig van boldog pillanat.
Van, ki elfelejti, hogy életében volt olyan időszak, mikor tudott élni, mert a fájdalom elfeledtet vele minden jót.
Akárhogy is. A fényképek megmutatják életét, legyen az jó vagy rossz. Az arcok, a mosolyok, a pillantások tükrözik az akkori lelkiállapotot.

S akkor a kezébe akad egy sok-sok évvel ezelőtti kép. Gyermekei aprók még, a karjaiban tartja őket. S az akkori arcáról a boldogság és az öröm sugárzik. Rácsodálkozik. Hisz volt ő ilyen is, akkor is tudott önfeledten örülni a pillanatoknak.
Most, hogy a lelkében már béke van, most hogy a boldogság az, mi uralja, ez a kép teljesen megbabonázza. Kiveszi a sokaságból, s többé el nem hagyja. Mert ez a kép azt mutatja, hogy régen is voltak boldog pillanatai. Bármennyire is nem úgy gondolta.

A zsémbes házmester...

A házmester nénit seprű nélkül nemigen látták. A háta mögött a rossz-nyelvek boszorkánynak is csúfolták.
Arcán mogorva arckifejezéssel, folyamatos zsörtölődéssel adta tudtára a ház lakóinak, hogy a lábtörlő azért van, hogy használják. Kissé megkeseredett ember volt, kedves szavak ritkán hagyták el száját. A lakók inkább nem is szóltak hozzá, a sepregetés is csak idegesítette őket. Bár a lábukat rendületlenül törölték….
A néni pedig csak a tisztaságot szerette, ezért a ház udvarát folyamatosan takarította. Mindig pörölt a lakókkal, ha sáros lábbal – a kapu előtt lévő lábtörlő használata nélkül - mentek végig az udvaron.
Télen, mikor leesett a friss hó, a néni már hajnalban kint volt, s a havat seperte. A lakókat a sepregetés ilyenkor nem zavarta, csak kiléptek a megtisztított udvarra….

Aztán eljött az a nap, mikor a seprű nem dolgozott többé, s a házmesteri lakás üres maradt. A lakók – mivel nem volt, ki pöröljön velük – egy idő után elfejtették a kapu előtt a lábtörlőt. Az udvarra már nem a tisztaság, hanem a koszosság volt jellemző. A lakásokban többször előkerült a seprű, miközben az ott lakók azon csodálkoztak, honnan hordanak be ennyi szemetet. Az első hó megjelente reggel kellemetlen meglepetéssel fogadta őket. Nem volt ki elsöpörje a havat, mire felébredtek….

S valahogy hiányozni kezdett mindenkinek a mogorva, megkeseredett, zsémbes házmester….

Fióka

Egy gazdinak, ki nagyon szereti a papagájokat, mi az, mi talán a legnagyobb örömet okozza?

Talán a legnagyobb boldogság az, ha imádott papagájainak fiókája születik. Egy új élet, egy apró tollas. Izgatottan csodálja a kis jövevényt, melyre nagyon régóta várt. Egy köröm nagyságú, csupasz kismadarat.

De az út, mely ehhez a boldogsághoz vezetett, egy kicsit hosszúra sikeredett. Fiú és lány papagája nem igazán akart a szerelem útjára lépni. A fiú papagáj inkább szeretett gazdija vállán ücsörgött, mint kis társa tollát bigyerészte. Így maradt a várakozás…..

Míg egyszer csak egy új lakó érkezett a kis kalitkába, ki alaposan felforgatta annak nyugalmát. Fiú papagáj volt, ugyanolyan zöld színekkel, mint újdonsült társai. A kislánnyal szinte azonnal egymásra találtak, ezzel végleg gazdija karjaiba száműzve a kalitka eddigi urát.

Teltek múltak a hetek és a hónapok. Egyik napon a „kis felforgató” nagy meglepetést okozott szerető gazdijának. Az eddig fiúnak hitt kismadár ugyanis tojást tojt.

Volt nagy csodálkozás…..Amit a gazdi, a kismadarak neméről gondolt, az alaposan meg lett cáfolva.  S már nem csodálkozott azon, hogy amíg két lakója volt a kalitkának, miért nem született kis fióka…..

A következő napok izgatott várakozással teltek. Pár nap múlva már több tojás lapult az odú mélyén. S végre, egy-két hét elteltével a gazdi meghallotta az első kis jövevény vékonyka, de igen erőteljes hangját. Ez a kis hang számára felért egy szívhez szóló, szép muzsikával.

Hisz fültanúja volt egy apró élet születésének, mely élet az ő imádott madarai első kis fiókája.

Barátom vagy?

Vágyom, hogy őszinte barátként tekintsek rád,
lelkemben mégis előtörnek kétkedő gondolatok….
Űzném onnan, hisz oly sokszor hallom….
nagyon fontos vagyok….

De a kérdések jönnek minduntalan…..

Vajon igazán szeretnéd általam érezni,
mit veled szívem mélyéből megosztok?
vagy csak hamis mosolyod mögé bújva várod,
míg örömöm csillapodik…..

Elpanaszolva néked lélekfájdalmam,
„felrázó” mondataid valóban a segítés vezérli?
vagy már hozzám türelmetlen lelked
kívánja annyira nyugtod.

Életem pillanatait megosztva véled,
Érzed e vágyódásom, hogy létem része légy…
Szavaimból kihallod e, hogy számomra
Ez oly nagyon sokat ér…

Vajon megosztva véled e kétségeim,
Válaszod az őszinteség vezérli?
Tiszta szívemből szeretném ezt hinni,
hisz a barátság számomra ezt jelenti...

Hímzett terítő

Rózsa sokszor csak fekszik a kanapén, s bámulja a képernyőt. Mindegy, mi az, mit adnak, hisz figyelme úgyis alább hagy. Belül tudja, annyi minden mást tehetne. Érzi, hogy csak elfecsérli kevés szabadidejét. Olvashatna, hisz temérdek könyv áll a polcán, de nincs meg hozzá a hangulata. Pedig oly szívesen tenne valamit, mi zaklatott lelkét megnyugtatja.

Egy nap, hosszú, munkával telt órák után, gondolataiba mélyedve, telefoncsörgésre riad. Nagypapi az, kinek hangja a vonal végén megszólal. Mamácska elment örökre. Rózsa szívébe a szavak fájdalmat és rémületet hoznak. Az ő drága Mamácskája. Gépiesen indul szekrényéhez, hogy a ruháit magára vegye. Mert nagypapinak most rá van szüksége. Nem tétovázik, hisz messze lakik, nagyon messze…

A kis házikó a falu szélén, boldog gyermekkora színtere. Most nem az öröm és a vágyakozás, mi ide hozza. Az ajtóban már nem integet felé Mamácska, mosollyal az arcán. Helyette nagypapi meggyötört arca, mi fogadja. Ölelik egymást, hosszan, egymásra támaszkodva. Együtt siratva, mi elmúlt…

Rózsa kezével Mamácska párnáját simogatja, hol utoljára hajtotta fejét álomra, örökre elaludva. Felfedezi, hogy van valami alatta. A lány arcán meglepettség látszik. Hímzett terítőt lát, mit még ő varrogatott, sok-sok évvel ezelőtt. De befejezve nincs, némely virág még színtelenül árválkodik rajta. Emlékszik is azokra a napokra. Akkor készült a főiskolára, így Mamácskánál hagyta. Mondván, úgyis befejezi még. De az élet másként döntött. Mamácska a párna alatt őrizte, ki tudja, milyen régóta.

Otthon, a kanapén üldögélve, ölében a kis terítővel, megnyugtató zenét hallgat. Már csak pár öltés van hátra, s a terítő készen van.
Mellette a kis asztalon újabb terítő, melyen virágok várnak a színekre. Úgy érzi, újból megtalálta azt, mivel szabadidejét hasznosan eltöltheti. S már nem érzi, hogy elfecsérli a pillanatokat…..

Vágyódás

Vágyódás valami iránt. Ez lehet egy ember, egy tárgy vagy bármi, mit látni, érezni és tapasztalni szeretnénk. Vágyódhatunk arra is, hogy valaki úgy beszéljen velünk, hogy az jóérzéssel töltsön el bennünket.
Hosszú-hosszú sorokon keresztül lehetne sorolni, mi lehet az, mit egy ember kívánhat. Ha lelkünkben kutatva a vágyódás érzése az, mit találunk, akkor egyértelműen nem kaptuk meg, nem éltük át, nem tapasztaltuk meg, mit annyira szeretnénk.
Ha folyamatosan hangos zaj van körülöttünk, akkor csendet szeretnénk. Hisz a zaj nem hagyja lelkünket nyugodni.
Ha életünk párja sokszor emeli fel hangját - így adva nyomatékot igazának -, akkor egy halk szavú, nyugodt embert szeretnénk magunk mellett.
Ha az örömünket, bánatunkat nincs akivel megosszuk, akkor egy olyan társra vágyunk, ki velünk van - nem csak testben, hanem lélekben is -, ezekben a számunkra fontos pillanatokban.
Ha még nem voltunk szerelmesek, vágyjuk az érzést. Mert látva más emberek arcát, tudjuk, hogy az csodálatos lehet.
Ha izgalmas élményeket hallunk messzi utazásokról, titokzatos vidékekről, vagy a tengerről, mi is át szeretnénk átérezni a pillanatokat.
A vágyaink közül van mi teljesül, van mi nem. Van, miért tehetünk valamit, van miért nem.

Vágyódás az életünk. Elkezdve apró gyermekkortól, mikor csak egy cukorkát szeretnénk elszopogatni, de anyukánk nem engedi. Mert árt a fogunknak.
Egészen életünk utolsó napjáig, mikor vágyjuk a békés, fájdalommentes halált.

A futás

Mónika számára a futás eleinte egy unalmas, kínszenvedéssel járó testmozgás volt. Az általános iskolában egyszer annyira szerencsétlenül esett a focipályán, hogy térdével végigszántotta a betont. Hetekig tartó gyógyulás lett belőle.
A „nyolcszáz méteres táv” szinte a maradék lélegzetét is kivette belőle, nem beszélve az oldalán jelentkező fájdalomról. Mindig mondták, figyelj a levegővételre. Képtelen volt rá. Jobban szeretett tornázni, vagy csak zenére táncolni. Mikor sokféleképpen mozoghatott. Akkor nem volt annyira unalmas.
Fiatal volt, csinos és vékony alkatú. A táncokkal, tornákkal csak tartani akarta formáját. Sokáig nem is volt szüksége másra.
Mikor „felnőtté” érett, rátalált a szerelem. Húszas évei elején járt. Ásó, kapa, nagyharang, majd nemsokára már gyermeke keresztelőjén álldogált, mint büszke anyuka. A kedvenc nadrágja már nem jött fel rá. De nem érdekelte, vett nagyobbat.
Lassan már nem volt fontos számára a karcsú alak. Élte a hétköznapjait, gyermeket nevelt és a tükörbe is ritkán nézett. Pedig ha megtette volna, talán látott volna intő jeleket. Alig találta volna meg a régi Mónikát, ki egykoron volt. Kinek szépült fésült haja körbefonta bájos, mosolygós arcát.
Élete állandó változásban volt, melyben voltak boldog és kevésbé boldog pillanatok is. Majd egy olyan időszak következett, hol az öröm már nem volt jelen. Csak a bánat és a tehetetlenség érzése.
Belenézve a tükörbe egy másik embert pillantott meg. Szeme alatt karikák, haját ki tudja mikor érintette fodrász. A karcsú alak már csak az emlékekben.

Egy különösen nehéz napján elindult sétálni a közeli parkba. Szép idő volt, a nap melege egy kicsit átmelengette lelkét.
A parkban többen futottak. Volt, kin látszott, hogy már régóta űzi ezt a sportot. Egyenletes tempóban, különös erőfeszítés nélkül futja a köröket. Lábán könnyű cipő, fején fülhallgató. Ki tudja, hol jár gondolatban.
Mónika - figyelve őt - így gondolta. Neki is erre volna szüksége. A mozgásra és kizárni magából a külvilágot. S mivel friss levegőn is alig van, így megpróbálhatná a futást.
Így kezdődött nála egy teljesen új időszak. Eleinte szenvedett, a levegőt is csak kapkodta. Nehezebb volt, mint a középiskolában. Hisz a sok év alatt teljesen ellustult a szervezete. De érezte, hogy szükséges, hogy véghez vigye, mit eltervezett. Hétről hétre többet futott. Megtanulta, hogyan vegye a levegőt, hogy ne fáradjon ki. Könnyű cipőt vett s fülhallgatót. Kedvenc zenéi szóltak a fülében, s közben gondolkodott, mérlegelt, s sok minden megvilágosodott benne. A problémáit ugyan nem oldotta meg, de sokat segített a feldolgozásában. Napról napra jobban érezte magát. Szép lassan kezdte visszakapni régi alakját, mellyel az önbizalma is újból visszatért. Futott, ha szakadt az eső, futott, ha hullt a hó. Semmi nem tántoríthatta el.

Élete egyik legjobb döntése volt. Segített neki levezetni a felgyülemlett feszültséget, s magában felismerni azt, hogy sok mindent elérhet, mit szeretne, kellő kitartással a tarsolyában.

A könyv volt a társasága

Imádott olvasni. Amióta csak ismerte a betűt, falta a könyveket. Végig olvasta élete sok-sok évét. Már lassan a nyolcvanas éveiben járt. Az otthonától talán fél órára volt a könyvtár, mely nem tűnt annyira távolinak. Csak a számára….

Mikor nyugdíjas éveibe ért, nem volt olyan hét, mikor ne lépte volna át a könyvtár küszöbét. Szeretett ott lenni, mert mindig olyan kedvesek voltak vele. Kis könyvtár volt és barátságos.
Ahogy teltek az évek, egyre nehezebb időszakok jöttek. Mozgása nehézkessé vált, sétái lecsökkentek. A heti egy látogatásból havi egy látogatás lett. Aztán már annyi sem.
Egyszer csak aggódó telefont kapott. A fiatalasszony a könyvtárból, Ágika. Hogy van Marika néni? Régen járt a könyvárunkban…Bizony régen. Nem megy neki már a séta. A boltba még csak-csak lemegy, de a könyvtár az már messze van. Ekkor a fiatal könyvtáros felajánlotta. Szívesen vinne könyveket hozzá, s akkor nem maradna le az újdonságokról. Boldogan elfogadta.
Így két-három hetente, újabb izgalmas olvasmányok váltották fel a már kiolvasott könyveket. S Ágika, mikor eljött hozzá, nem sietett vissza. Mindig volt ideje arra, hogy őt meghallgassa. Szüksége is volt rá, hisz egyedül élt. A könyv volt a társasága.

Teltek múltak a hónapok. Mikor már hideg lett és korán sötétedett, a sorokat egyre nehezebben olvasta. Az elmúlt években a kis lámpa még segített. De most valahogy az sem. Egyértelműen romlott a látása. Orvoshoz kell mennie. Mikor Ágika eljött hozzá, elpanaszolta. A könyvtáros legközelebb már nagybetűs, öregbetűs könyvet hozott. Egy idő után már az sem segített. Elfáradt és kedvetlenné vált. Vágyta volna a sorokat, de nem bírt olvasni. Az orvosok se bíztatták túl sok jóval. Időskori látásromlás.

Ágika aggódva figyelte. Ebben a kórban már veszélyes a magány és az elesettség érzése. Könnyen feladhatja az idős ember. Így valamit tennie kell.
Mivel a könyvtáruk elég szép számmal vásárolt hangos könyvet, így úgy gondolta, egy próbát megér. A néninek nem volt lejátszója, így Ágika a régi lejátszóját vitte el hozzá. Tudta, hogy kezelése nem lesz könnyű számára, hisz őtőle távol áll ez a technika, így addig, míg meg nem tanulja, addig többször meglátogatja.

A néni fekszik az ágyában, s a hangokra figyel. Kellemes férfihangra, ki éppen kedvenc könyvéből olvassa a sorokat. Ifjúsága szeretett könyvéből. Mely jóleső érzéssel tölti el. Hisz úgy érzi, mintha visszarepítené egy kicsit a múltba….

Elfogadás

Anita megáll a faház előtt. Bár teste már óhajtja a meleget, de mivel most látja először teljes valójában, így egy ideig elmerül a látványában. Szebb, mint a képen, s olyan, mint amit mindig is szeretett volna. Ahogy együtt elképzelték. A hegyekben, a hótengerben, a fenyőfák sűrűjében.
Egy olyan helyre vágytak, hol távol kerülhetnek a zajos világtól. Mikor már úgy érzik, hogy csendre és nyugalomra van szükségük, ez a faház lett volna a menedékük. Sok évnek kellett eltelnie. Dolgos, munkával teli éveknek. A gyermekkel még vártak, így jobbára csak dolgoztak - talán túl sokat is - és közben spóroltak. Szép otthont teremtettek maguknak, már csak a faház hiányzott.
Anita, miközben a ház kulcsát kutatja, így gondolkodik. Szerencsések voltak, hisz mindketten erre vágytak. Történhetett volna másként is. Vágyhatott volna egyikőjük tengerpartra is, vagy akár egy tóparti házra. De mindketten szerették a hegyeket, a havat és a hideget. Mind oly sok másban, ebben is azonos hullámhosszon voltak.
S megtörtént, mi megváltoztatta az életüket. Azon a szombat reggelen. Mikor mindketten fáradtan ébredtek egy hosszú hét után. Arra a napra tervezték, hogy személyesen is megnézzék ezt a házat. Kiadós reggeli után autóba ültek, s elindultak fel a hegyekbe. De az útjuk nem ért célt. Az autó defektet kapott, s lesodródott egy kanyarban. Csodával határos módon mindketten életben maradtak.
Hosszú kórházi napok, egymás nélkülözése következett. Megtanultak türelmesnek lenni, elfogadni korántsem könnyű helyzetüket. Nem értették, hogy tölthettek annyi időt egymás nélkül. Megvolt mindenük, de túl sok idő telt el magányban…..
Anita, miután a kis faház ajtaját kinyitotta, visszasétál az autóhoz. Férje türelmesen várja őt. Anita a csomagtartót felemelve, egy összecsukott kerekesszéket emel ki belőle. Kis segítséggel, a következő pillanatokban már a férj is megcsodálhatja új otthonukat.
Csak nézték és nem szóltak. Nem kellett. Hisz mindketten érezték. Itt egy új élet vár rájuk. Ez már nem a menedék, ez a jövőjük. Hol nincs rohanás, tiszta a levegő, nyugalom van és csodaszép környezet. Mire mindketten annyira vágynak. Elfogadva azt, ami megtörtént. Hálát adva, hogy még itt vannak egymásnak. Szeretetben…

Álarc

Egyik délelőtt, mikor Barbara a könyveket pakolta vissza a polcokra, egy apró kislány állt meg előtte szemében izgatott várakozással.
Néni, tetszik nekem tudni adni olyan könyvet, amiből tudunk anyukámmal álarcot készíteni? Nemsokára farsang lesz az oviban. Barbara egy kis ideig gondolkodott, majd határozott mozdulattal nyúlt az egyik polchoz. Vékony, kis alakú könyvet emelt le róla. Már a borítója is gyermekszemnek csábító volt. Egér, katica és tigris álarc nézett vissza olvasójára, színesek voltak és bájosak. A kislány szeme felragyogott, s már nyúlt is a könyvért.
Barbarában ekkor emlékképek törtek elő. Az ő kislánya, mikor először készült az első farsangjára, ugyanilyen izgatott volt. Nemkülönben anyukája. Hisz az első jelmezét ő készítette.
Nem volt számára egyszerű feladat. Kislánya imádta a lepkéket, ezért egy lepke jelmezzel szerette volna meglepni. Próbálta tőle telhetően a legszebben elkészíteni. A fejében már összeállt a kép, de a kivitelezés már kicsit nehézkesen ment. De végül is sikerült.
Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy kislánya büszkén álldogált a többi kisgyerek között, hatalmas lepkeszárnyaival.
A farsangok minden évben újabb ötletet kívántak. Volt melyik könnyebben ment, volt melyik nehézkesen. De a végeredmény mindig mosolyt csalt kislánya arcára.
Barbara már sok-sok éve nem készít jelmezt. S ilyenkor, mikor egy csillogó szemű kisgyermeket lát, vágyakozva gondol a múltra.
Mert imádta azokat az éveket. Mikor még együtt ették a süteményt a farsangokon, vagy mikor együtt izgultak egy-egy óvodai szereplés előtt. Vidám kirándulások alkalmával, mikor figyelte, ahogy barátkozik, s próbálja megállni helyét a közösségben.
Mikor még részese volt gyermeke szinte minden pillanatának.

Álom

Nyitja ajkát, s szólna..

de nem hallja a hangot.

Erősebben próbálkozik..

de a hang néma marad.

Az alak a másik szobában

 csak áll tovább..

S figyel valamit mozdulatlan.

Mintha nem e világi volna.

Nem illő a környezetbe..

szürke, kopott színek.

Vajon miért van itt…

e homály és hideg test.

Mozdulna, hogy oda menjen..

de a lába csak meredten áll.

A torok már szinte üvölt…

de a hang csak néma marad.

Az alak nem hallja, s nem látja őt…

de az ő lelke már retteg.

Nem szólhat, hogy menjen el..

Mert valami béklyóban tartja.

Fájdalom s tehetetlenség

mit olyannyira érez..

Vonszolná magát közelebb..

De belül érzi, nem ér hozzá el.

S hirtelen kinyitja szemét..

Izzadságtól csapzott testtel

Fekszik paplanja védelmében

S az álom szertefoszlik…

Anyai szív..

Mikor megszületett gyermeke, csak fogta a kislány arcát. Simogatta a száját, a pelyhes fejbőrét, s csodálta. A kórházi ágyán fekve, még be is takarta. A nővér rászólt. Anyuka! Nem takarjuk a babát saját takaróval. Önkéntelen mozdulat volt. Talán már akkor is védeni próbálta.
Nyugodt baba volt, formás. Csak akkor látta, mikor eljött a szoptatás ideje. Már előtte izgatottan figyelte a kórterem ajtaját, hogy mikor hozzák az ő babáját. S alig várta, hogy kezébe vegye. Mikor hazatérhettek, a nap szinte minden percét vele töltötte. A baba az ő szobájukban aludt, baldachinos kiságyban. Szépen cseperedett. Sokat mosolygott, jókedvű volt, de voltak nyűgösebb pillanatai is. Ok nélkül ritkán sírt. Olyankor folytak a könnyei, mikor fájt valamije, mint mikor a foga jött. Akkor voltak álmatlan éjszakák.

A kislány két éves lett. Saját szobája volt már. Amióta megszületett, anyja egyetlen napra sem hagyta magára. Mondták néha barátai. Kell egy kis kikapcsolódás. Csak egy kevéske idő. De ő mindig csak így felelt. Nekem a családom a fontos. A babám és a férjem. Nekem ők a felüdülés.

Ősz lett, a kis panelban a fűtőtestek már melegedtek. Egyik éjszaka az anyuka ijesztő hangra ébredt, mely a gyermekszobából jött. A következő pillanatban már a másik szobában termett. A kislány nehezen vette a levegőt, lélegzete sípoló volt. Percig sem gondolkodva, gyorsan felöltöztette - telefon híján az orvost hívni nem tudta - szaladt ki az ajtón, a közelben lévő ügyeletre. Az orvos látva a kislány állapotát, rögtön a kórház gyermekosztályára utalta.

A gyermek rémült tekintettel figyelte, hogy mi történik vele. Bácsi és nénik, kik körbeállták. Próbált anyjába kapaszkodni, de nem tehette. Anyja csak vigasztaló szavakkal nyugtathatta. Valami furcsát is le kellett nyelnie kiskanálból. Nem jó ízűt. S a következő percekben már egy kiságyban találta magát. Melynek tetejét nagy, vizes lepedővel takarták le. Rémült volt, s nem is érezte jól magát. Sírva fakadt.

Az orvos az anyát megnyugtatta, nem lesz baja a kislánynak.
Édesanyja elszorult szívvel figyelte a gyermeket. Éjszaka volt, így nem maradhatott vele. Abban az időben még nem lehetett. Erősen gondolkodott, mivel nyugtathatná meg őt. S eszébe jutott a macija. Melyet annyira szeretett. Miközben kis fejét simogatta, így suttogta. Elhozom a macid, de a kislány csak hüppögött, vigasztalhatatlan volt.
S az anya végigszaladta az utat, otthon felkapta a kis állatot, s nemsokára már újból a kórházban volt. De addigra a kislánya már aludt, nagyujja a szájában, haja csapzottan simult a fejére. Odafektette a macit mellé, s arcát megpuszilta.
Mikor hazafelé indult, nagyon rosszul érezte magát. Fogalma sem volt, hogy, hogy fogja kibírni ezt az éjszakát. Mintha a szívének egy darabját hagyta volna ott a kórházi ágyon….

Ajándék

Odabújva anyja hasához, enyhén csipás szemeit kitátva, kémleli a hatalmas világot. Apró mancsaival dagasztva, próbálja anyja emlőjéből a finom, meleg tejet előcsalogatni. Mellette testvérei - kiknek melegét érezve - tökéletesnek érzi a világot.
Pár hetes csupán, fekete szőre fénylik az ablakon beszűrődő napsugárban.
Sokszor lát mozgó alakokat, kik sokkal nagyobbak, mint ő. De nem fél. Hisz anyja oltalmazó mancsai közt biztonságban érzi magát. Amúgy is, a mozgó alakok hangjai nyugtatólag hatnak rá. Duruzsolnak, s suttognak. Ismerősek, megszokottak.
Van, mikor ismeretlen hang szól. Ilyenkor jobban bújik anyja oltalmazó mancsai közé. Van, mikor a hangot nagyon közelről érzékeli. Rájuk pillantva ilyenkor az alakok sokkal nagyobbak, de idővel rájön, hogy nem kell félnie.
Már sok napot megélt, emberi mércével már hathetes is megvan. A száját már nem csak anyatej érinti. Finom falat, mit kap, zamatost.
Különös napra ébred. A melegség, mit eddig testvérei adtak, már nem takarja teljesen. Már nincs vele mind, csupán ketten vannak, és az anyuka. Jobban bújuk anyához, óvó melegre vágyva.
S elérkezik a nap. Egy nagy, ismeretlen alak felemeli. S egy kosárba teszi, melyen csillogó szalag van. De nem éri el - pedig szívesen játszana - hisz a szalag kívülről díszíti a kosarat. Bebújik a kosár sarkába. Nincs, mi melegítené. Nem érzékeli anyját, se testvéreit. Most már fél.

Karácsonyeste van. Csend van a szobában, csak az ő gyenge nyávogása hallatszik. Egy nagy alak próbálja csitítani, benyúlva a kosarába, simogatni kezdi őt, melytől szép lassan elalszik. Nyugtalanul, de a fáradság győzedelmeskedik. Hisz fiatal még.
A következő hangra ébred.
- Cica! Kiscicát kaptam a Jézuskától! Anyuci! A Jézuska meghallgatta kívánságom.
S a következő pillanatban egy apró alak kezében találja magát. Meleg, puha kéz. S erősen szorítja. Majdnem olyan, mint anyja mancsai között. S érzi, hogy szép lassan megnyugszik. Nincs mitől félnie. Mikor a gyermek a puha szőnyegre teszi, egy csillogó valamire lesz figyelmes. Nem tudja mi az, de sok játék van rajta. Mely csak a macskák számára játék….

Szenteste

Egy régi bérház második emeletén laknak ők. Az anya és kislánya, Borka, ki most töltötte be a hetet. Szegénységben - egyik napról a másikra - élnek, kevés kis jövedelemből. Egyedül vannak ebben a zajos világban, a nagyszülők már nincsenek az élők sorában. S az apa már régóta nem része életüknek.
A házat sokféle ember lakja, nagyobb részt idősebbek. Közvetlen szomszédságukban is egy idős házaspár lakik. Jómódúak, szép, barátságos otthonuk van, s legtöbbször gyermekzsivajtól hangos. Borka, mikor a folyosón az ajtójuk előtt elsétál, összeszorul néha a szíve. S mikor látja, hogy az unokáknak szép biciklijük, babakocsijuk van, sóvárogva nézi őket. Neki még sose volt ilyen. Édesanyja szereti őt, s ez a szeretet kölcsönös. Ezért sose mondja. Tudja, hogy édesanyja sokat dolgozik.
Borka fiatal még, de tudja, hogy az élet nem mindig fenékig tejfel. Örül annak, ami van, de titokban sóvárog. Mint minden gyermek.
Ünnep közeledik. Karácsony. Szereti, hisz ilyenkor anyukája nem dolgozik. Szenteste előtti nap együtt elmennek fenyőfát venni, ilyenkor már olcsóbban megkapják. Kis fenyőfa, de nekik sokat jelent. A saját fájuk.
Az asztalon finomság, legtöbbször olyan, mit egész évben nélkülözniük kell. Narancs és sütemény. S mogyoró. A fára a díszek már megvannak. Saját készítésű díszek, boldog pillanatok termékei.
Szenteste napjára ébrednek. Anyukája fáradtabb, mint máskor. Hosszú volt az év, dolgos. Borka már izgatottan áll az ajtóban, hisz együtt mennek vásárolni. Azt, ami még fontos, azt, ami még nélkülözhetetlen. Ilyenkor az egész város karácsony lázában ég. Ilyenkor tátott szájjal, és csillogó szemmel figyeli, ahogy a boltokban karácsonyi fények teszik hangulatossá a korántsem pihentető vásárlást.
Egy rossz lépés, egy pillanatig elkalandozott tekintet. Borka édesanyja a lépcsőn lezuhanva, lábát erősen fájlalva, a szentestét a kórházban tölti. Szerencsétlen esését követően a műtőasztalon találja magát.
Bajban ismerszik meg az ember. A szomszédok egyként sietnek segítségükre. Az idős házaspár hölgytagja bekíséri Borkát a korházba, s addig ott marad vele, míg a kislány anyukája elalszik. Előtte megnyugtatva őt, hogy kislánya jó kezekben lesz.
S a kislány életében először, a szentestét egy nagycsalád környezetében tölti. Gyermekek, anyuka és apuka, s a nagyszülők. Csodaszép karácsonyfa, csupa finomság, szemnek szájnak boldog pillanat.
De a kislány szeme előtt ott van a fájuk, érzi a narancs illatát, mi csodás, s látja a pillanatot, mikor együtt törik a mogyorót. S nem beszélve a saját kézzel elkészített díszekről, s anyukája mosolyáról.
Körülötte fényesség, csodaszép karácsony, de szívében szomorúság. Mert most már tudja, hogy a szeretett személy a legnagyobb ajándék a földön. Ha mellette van…..S együtt töltik e napokat. Karácsony napjait. S az év minden napját.

Mindenkinek nagyon boldog karácsonyt kívánok!

Babacipő

A vonat lassan beért az állomásra. Krisztina - könyvét ölébe engedve – figyelte az új felszállókat. Előtte volt még két szabad hely, mely pár pillanat múlva már foglalttá vált, két idősebb hölgy személyében.
Ahogy elindult a vonat, Krisztina újból kinyitotta könyvét, hogy belefeledkezzen a történetbe, mikor is a hölgyek beszélgetésére lett figyelmes.
„Az a szegény fiatalasszony. Bájos kismama volt és boldog feleség. Csak úgy ragyogott. S mikor a babája megszületett, a férje otthagyta. Csak úgy egyszerűen elment. Az újdonsült anyuka teljesen beleroppant. Csak a kisbabája tartotta benne a lelket”.
E szavakat hallva Krisztina gondolatban visszatért a múltjába. Barátnője esküvője jutott eszébe.
A menyasszony és a vőlegény szerelmes pillantásokkal álltak egymás mellett. Kezük összeért, egy pillanatra sem váltak el egymástól. A menyasszony csodaszép volt. Világosbarna, természetes hullámos fürtjein fehér gyöngyök csillogtak. Szemén szolid smink, arca kipirulva. Szája mosolygott, boldog ember arcvonásai voltak ezek. Akik ismerték őt, azok felfigyelhettek arra, hogy arcvonásai mást is tükröztek a szerelem érzésén kívül. Változásban volt a nő arca. Szeme álmodozva szemlélte e világot. S aki tudta is e változás okát, csak annak tűnt fel, hogy keze önkéntelenül is a hasát fogta. A férjén kívül csak ő tudta, hogy a fiatalasszony egy babát hordoz a szíve alatt.
Az ünnepi asztalnál, az ifjú pár a nagyszülők felé fordult. A sokévi gondoskodást, és szeretetet megköszönő, megható szavak után a fiatalasszony kezéből egy kis csomag került elő, melyet - szemében izgatott várakozással - nyújtott át a nagyszülőknek. A kis csomagban egy horgolt, fehér babacipő volt. Még ma is látja az örömöt és a boldogságot az arcokon. Az élet talán egyik legcsodálatosabb pillanata ez.
Akkor, azokban a pillanatokban az ember úgy érzi, hogy az ő élete csakis egy csoda lehet. Vele nem történhetnek meg csalódások, hisz ilyen boldogság és mély érzelem nem múlhat el. Hisz minden olyan tökéletes.
S ekkor az idős hölgy által megemlített lányra gondolt. S nem érti, hogy változhatnak meg ilyen mélyről jövő érzések, ilyen szoros emberi kapcsolatok, ennyire rövid idő alatt. Hogy adhatják fel a közös életet, úgy hogy szinte alig éltek egymás mellett. S hogyan tudják ennyire megbántani azt az embert - kit nem is oly régen - szívből szerettek.
Ekkor Krisztina elővette telefonját, és megkereste barátnője telefonszámát. A hang a telefon másik végén boldog volt, mint mindig. Megkönnyebbülten szólt bele a telefonba…

Mézeskalács házikó

Már most hiányzik neki. Göndör fürtjeit simogatva, kis kezét az övében tartva, tudja, hogy hosszú lesz ez az egy hét. Volt felesége elviszi magával kislányát, tőle távol lesznek. A hegyekbe mennek, a párjával. Tamás ölében a mesekönyv kinyitva fekszik, melyből Jancsi és Juliska arca néz vissza rá, s a mézeskalács házikó. Lánya édesdeden alszik, talán már álmodik…

Karácsony közeledik, már csak pár hét van addig. Tamás íróasztala mögül nézi a hóesést. Szereti a hópelyheket, a csendesség és a tisztaság, mi eszébe jut róla. Munkatársa, s egyben nagyon jó barátja, Judit, – már sok-sok éve ismerik egymást – ma karácsonyi kiállítás megnyitóra hívta őt. Egyedül nem menne szívesen, s tudta, hogy őrá bizton számíthat. Barátnője mézeskalács csodáit néznék meg. Önszántából eszébe se jutna ilyen programra elmenni, de tudja, hogy barátjának ez nagyon fontos, így egy percig sem gondolkodik. Legalább eltereli figyelmét korántsem boldog pillanatairól.

A terembe belépve maga is meglepődik. Szebbnél szebb díszek, remekművek sorakoznak egymás mellett. Álmában sem gondolta, hogy ilyen csodákat lehet elkészíteni, ilyen szépen. Már kíváncsian várta a hölgyet, ki ezeknek, a remekműveknek az alkotója volt. Kedves arcot pillant meg, szépet, békességet sugárzót. Tamás rápillant a bemutatkozó levelére. Annának hívják. Önkéntelenül is a hölgy ujjaira téved tekintete, melyen jegygyűrű nem ékeskedik. Kissé elszégyellve magát, hogy rögtön ilyen gondolatok foglalkoztatják, fordul el, s figyeli meredten a vitrinben a kiállított mézeskalácsokat.

Ekkor egy házikót fedez fel, gyönyörűen elkészített, mesebeli házikót. Kislánya jut eszébe, és az utolsó együtt töltött este, s Jancsi és Juliska. A következő pillanatban már a hölgy mellett terem. Miután bemutatkozik, így szól. Ajándékot szeretnék adni kislányomnak, s arra a kis házikóra gondoltam. Lenne mód arra, hogy megvásároljam?

Karácsony második napja van. Tamásnál kicsi fenyőfa, kedves díszekkel, alatta a mézeskalács házikó. Kislánya az ölében pihen, a háttérben karácsonyi zene szól. Nyílik a szobaajtó, Anna lép be rajta. Sugárzóan szép arccal, szemében boldogsággal.

Ez a karácsony most más, érzik mindannyian. A kislány a békességet érzi, mi apukájából árad. Szereti a pillantásokat a szemében, ahogy Anna nénire néz.  Tudja, hogy most jó minden.

Este, kispárnájára ráhajtva fejét, így suttogja. Köszönöm, hogy meghallgattad kívánságom, kis Jézuska…. ha nem túl nagy kérés, kérnék még tőled valamit….segíts apukámnak, hogy maradjon mindig ilyen boldog, mert én nagyon szeretem őt…

Angyalhaj

Szép lassan, ráérősen közeledik a - macskák számára rendkívül izgalmas - karácsonyfához. Itt az ideje a játéknak. A következő pillanatban már apró mancsával, gyengéden pofozgatja a kövér gömbdíszeket. Közben mintha őt szólítaná gazdája, de mivel a szavak között nem ismeri fel az „étel” szót, ezért különösebben nem figyel rá. Két hátsó lábára állva, izgalmas dologra lesz figyelmes. Vékony, csillogó szalag lóg le a fa ágairól. Mancsával próbálja megkaparintani, de nem megy egykönnyen. Addig-addig próbálkozik, míg egyszer csak mellé esik a puha szőnyegre. Óvatosan körülnéz. Gazdija most éppen nem figyel rá, így orrával megszaglássza a zsákmányt. Illatosnak nem illatos, de hogy ne maradjon ki egyetlen érzékszerve sem a felfedezésből, így nyelvével megnyalintja. S a következő pillanatban már a szájában landol. Mivel kiköpni már nem tudja, ezért szép lassan lenyeli.
Szenteste van. Finomabbnál-finomabb falatok illata az, mi nem hagyja nyugodni. Mivel ő is a család teljes értékű tagja, ezért van mit jócskán falatoznia. S ez így megy a következő napokban is. Az ünnepek után, reggel fele, rosszullétre ébred. Hányással kezdi a napot. Gazdija aggódó pillantásokkal figyeli őt. Biztosan elcsapta a hasát, gondolja. Egy kis diéta nem árt. De a hányása nem csillapodik, így előkerül a cicakosár. Az orvos is diétát javasol, s ha nem múlik a rosszulléte, akkor egy újbóli látogatást.
Ám a rosszullét megmakacsolja magát. Nincs más lehetőség, csak egy teljes hasi átvilágítás. Az eredmény alapján komoly lehet a baj, hisz az orvos azonnali műtétet javasol. Az aggódó gazdi az előtérben várja, hogy cicájáról hírt kapjon. Nemsokára meg is tudja, mi volt az, mi a nagy ijedséget okozta. Az orvos így szól, miközben az asztalra mutat, a bajnak okozójára. Ez okozta az elzáródást. A cicája megdézsmálta a karácsonyfát. Ez egy angyalhaj.
Újév napján, mikor a fenyőfáról már hiányoznak a kövér gömbdíszek, az angyalhaj már nem kerül vissza régi helyére. A következő karácsony nélküli telik majd.

Egy különleges nap....

Az édesanya különleges napra ébred. Karácsonyi ünnepség lesz az óvodában. Kisebbik lánya, Nórika januárban lesz három éves. Csoportjában ő a legkisebbek közé tartozik, vegyes csoport lévén vannak már nagyobbak is.

Az apróság álmos szemekkel botorkál ki édesanyjához, ki éppen kislánya ünneplő ruháját csomagolja. Csinos szoknya, fehér, fodros blúz és fekete lakkcipő. Első alkalom a kislány életében, mikor egy közösséggel együtt ünnepelhet. Már több napja készülődik a csoport, versek és dalok tanulásával telnek a délelőttök.

…Nórika mondja mindig. Anyuci, szép verset tanultunk, de nem mondom el, mert meglepetés lesz… Van, mikor dúdoláson kapja kislányát, s a dallamokból karácsonyi dalt ismer fel. Ilyenkor abbahagy minden tevékenységet és figyel. Szépen fog tudni énekelni kislánya, ez már most hallható…

Az óvoda aulájában már gyülekeznek a csoportok. Arcukon izgatott várakozás látszik. A szülők és a nagyszülők kíváncsi tekintettel várják a kisgyerekek előadását. A legkisebbeket az óvónők közös verseléssel, közös énekléssel vonják be az ünnepi műsorba. Igazi karácsonyi hangulat keríti hatalmába mind a gyermekeket, mind a szülőket, kik saját kezűleg készített, apró ajándékot is kapnak.

Mikor már a műsor vége közeledik, az egyik óvó néni Nórikát karon fogja, és a már üres színpadra kíséri. Még halk suttogások zaja kíséretében a kislány el kezd énekelni. Hangosan, csodaszép, tiszta csengő hangján. Az aulában néma csend lesz. A szülők szemében csodálat, az édesanya szemében büszkeség, kinek látását elhomályosítják a megjelenő könnycseppek. S a dal végeztével kislánya odaszalad hozzá, s átöleli. Anyuci, tudtam ám, hogy énekelni fogok, de nem mondtam, mert ez volt a meglepetés…Az édesanya csodálatos pillanatot élt át, s ez a pillanat végigkíséri az egész életét. A mai napig hallja a kislány hangját, amivel elvarázsolta a közönséget.

Nórika már nagylány, és sokszor hallja ezt a kis történetet szüleitől. Hogy azon a napon, azzal a szép karácsonyi dallal – édesanyja napját bearanyozva - egy életre szóló élményt adott.

Mintha mindennap utolsó lenne...

Magányosan éldegél másfél szobás, panel lakásában. Lassan a hetvenes évei felé közeledik. Tíz éve már, hogy férje meghalt. Esténként, mikor álomra hajtja fejét, ily gondolatok foglalkoztatják. Ha éjszaka örökre elaludna, vajon mikor vennék észre halálát? Senki nincs, ki keresse, nem adatott meg neki, hogy gyermekei szülessenek. A házban lakók nagy többsége fiatal, elfoglalt emberek. Talán senkinek fel sem tűnne a hiánya. Ilyenkor mérhetetlen szomorúság lesz úrrá rajta. Kényszerítve magát, kezd el gondolkodni a régi szép napokon. S csak így tud elaludni, mindig egy kicsit a múltba visszatérve.

Lakik a házban egy család. A középső gyermek, egy szép arcú, de szomorú szemű kislány fiatalkori saját magára emlékezteti. Ez a kislány még talán hat sincs. Kissé kopottas ruhában, sokszor maszatos arccal látja. Kicsi még, de sokat van őrizetlenül. Olyan gyermek benyomását kelti, kivel keveset foglalkoznak.

Sokszor gondol rá - mikor meglátja - hogy megszólítja. De van valami a gyermekben, mi mindig megálljt parancsol neki. Lehajtott fejjel, szemkontaktust senkivel nem keresve megy az utcán. Biztos megparancsolták neki. Ne állj szóba idegenekkel. Más gyerekekkel nemigen látja. Néha kóbor cicák megszelídítésével tölt el hosszabb időt.

November lévén, az üzletek már az ünnepekre készülődnek. Nehezen viseli ezeket az időszakokat. A magány sokkal erősebben tőr rá ilyenkor. Egyik reggel, friss pékárúért menve a boltba,  a sorok között játékokat fedez fel. Új polc, rajta szebbnél szebb plüss állatok. A sokaságban egy bájos kismacskát pillant meg. Melyről rögtön a szomorú szemű kislány jut eszébe. Már veszi is a kezébe, és a kosarába rakja. Valahogy úgy érzi, ezt meg kel vennie….

Eljött az idő, hogy megszólítsa. A kislány csak nézi a plüssállatot, s csak a szeme az, mi elárulja érzelmeit. Öröm gyúl benne, melyet szép lassan újból felvált a szomorúság. Nem tarthatom meg néni, nem fogadhatok el senkitől semmit. S indulna tovább. Ekkor ily szavakat hall. Tudod, hol lakom kislány, hozzám eljöhetsz bármikor. A kismacska várni fog.

Halk kopogást hall. Erőtlen, gyámoltalan kopogást. A kislány áll az ajtóban. S ezzel kezdetét veszi két magányos ember barátsága. A kopogások mindennaposak, a magány érzése enyhülni látszik. Még így élete utolsó harmadában, talán megismerheti a gyermeki lélek csodálatos, őszinte megnyilvánulásait, titkon bízva abban, hogy ő is adhat a kislánynak még szép napokat. Már esténként nem tör rá szomorúság, nem fél. Mert tudja, hogyha eljön az idő, ha netán éjszaka örökre elaludna, van, ki észrevenné a halálát. Van, kinek hiányozna….Így elfogadja, minek jönnie kell. S boldogan próbálja élni utolsó napjait. Minden napot. Úgy mintha az utolsó lenne….