Netes szerelem

Bele lehet szeretni úgy egy emberbe, hogy még soha sem láttuk?
Ha csak számítógépen érintkeztünk vele?
Vagy esetleg telefonon is beszéltünk?
Bele lehet szeretni egy hangba?

Soha nem volt könnyen megnyíló. Kevés ember volt, kivel megtalálta a közös hangot. Fiatal volt, huszonéves. Csendes, magányos fiú. Nehezen ment neki az ismerkedés. Volt már barátnője, de nem volt hosszú távú kapcsolat. Sok közös témájuk nem volt, ezért a beszélgetés kimerült az udvarias formaságokban. Szerette az irodalmat, imádta a verseket. Megfelelő partnernek Órákig tudott volna beszélni róluk.
Szabadidejében egy fórumba írogatott, hol hasonló gondolkodású emberek voltak. Itt Olyan emberekkel beszélgethetett, kik ugyanúgy lelkesedtek azokért a dolgokért, amiért ő. Jól érezte magát, mikor velük volt. Semmit nem tudott róluk, de nem is volt baj. Nem ez volt a lényeg.
Eleinte csak verseket, elbeszéléseket osztottak meg egymás között, később már egyre jobban megnyíltak egymás előtt. Volt egy lány, kivel nagyon sokat beszélgetett. Eleinte csak rövid üzeneteket váltottak egymással, később már beszélgető csatornán beszélgettek. Volt, hogy órákig. Végre úgy érezte, hogy szabad. Hogy van, ki meghallgatja, s végre ki tudja adni magából mindazt, ami évek alatt felgyülemlett benne. Nem tudta, hogy a lány hol él. Nem volt fontos. Viszont ott volt mindig a számítógép másik oldalán, ha szüksége volt rá.
Míg egyszer a lány szomorú hírt közölt vele. Egy hétre el kell utaznia. Nem tudja, hogy lesz e számítógép közelben. Rövid töprengés után szinte egyszerre írták le. Erre való a telefon. Telefonszámot cseréltek.
A fiú mikor először felhívta, nagyon ideges volt. Csak "barátok" voltak, legalábbis mindkettő így gondolta. Akkor miért izgul ennyire? S mikor meghallotta a lány hangját, nála is érezte az izgalom jeleit.
De az izgalom hamar eltűnt, helyette beszéltek. Folyamatosan, felszabadultan. Egész héten, naponta többször. Már várták, hogy mikor alkalmas az idő. S a fiú rájött, hogy a lány hangja nyugtatólag hat rá. Volt benne valami különleges. Vagy egyszerűen csak másképp kezdett érezni? S amit még nem tudott, csak sejtett, hogy ez a lánynál is így van.
Eltelt a hét, s a számítógépen való beszélgetés mellett ugyanúgy maradtak a telefonos hívások. Vágytak egymás hangjára. S egyszer a fiú megkérdezte a lányt. Hol laksz? S a lány gondolkodás nélkül adta meg a választ. Nem számított távolság, semmi sem. Menthetetlenül egymásba szerettek. S a találkozáskor egymásra néztek, s azt az embert látták egymásban, akit lélekben megismertek.

Vágyakozás

Mennék feléd, suhannék az éjben,
semmi sincs, mi megállíthat, érzem
szívemben az érzés oly erős, s szép,
a tűzet nem tudja kioltani semmisem.

Érzem, hogy hívsz, s hogy akarsz,
s bennem ez az érzés nem nyughat,
indulok, semmi vissza nem tarthat,
kérlek, várj rám a fényes hold alatt.

Őrülten várom, hogy fogjam kezed,
s végre ajkam az ajkadat érintse.
hogy öleljelek, s te is ölelj engem,
S eggyé váljunk a mindenséggel.

Egymásnak teremtve

Vonaton ült. Miközben elmélyülten a tájat csodálta, a vonat szép lassan az állomásra érkezett. Akkor látta meg őt. Csinos fiatalember volt, barátságos, jóságos arccal.
Valahogy kitűnt a tömegből. A lány valami erős késztetés folytán csak őt figyelte. Kereste, vágyta pillantását. Mígnem a fiú ránézett. Ekkor fordult csak el. Zavarba jött.
Pár pillanattal később a fiú már ott állt mellette. Szabad ez a hely? kérdezte.


A fiú az állomáson nyugodtan várt. Nem sietett, szándékosan jött ki a korábbi vonatra. S valahogy belül úgy érezte, hogy neki ezzel a járattal kell mennie. Megérkezett a vonat. Egy szempárra lett figyelmes.
Őt figyelte, s a fiút valahogy mágnesként vonzotta a tekintete. Szép arc volt, kedves. 
Az ő kocsijába szállt fel. A következő pillanatban már ott állt mellette, s "igen" választ kapott a kérdésére.


Ültek egymással szemben, s érezték, hogy valami különös, csodaszép dolog történik velük. Mintha valami erős kapocs alakulna ki közöttük. Nem szóltak, csak nézték egymást. A zavar eltűnt, természetes volt nekik ez az állapot. Nem ismerték egymást, soha nem is látták egymást, mégis mintha mindig is együtt lettek volna. S egyszerre szólaltak meg, majd egyszerre mosolyodtak el. Így kezdődött a közös életük.

Később visszaemlékezve csak mosolyogtak, s nem gondolkodtak rajta. Elfogadták. Nekik együtt kell lenniük, s így is történt.

Csoda? Lehet.
Van ilyen? Remélem igen.

Felejtés

Vajon, ha lehetőségünk lenne arra, hogy megszabaduljunk rossz emlékeinktől, élnénk vele?

Tudom, ez nagyon kegyetlenül hangzik, mert az életünkről van szó. Én nem tudom. Sokszor úgy érzem, hogy van, amit végleg el szeretnék felejteni. Ugyanakkor azt is tudom, hogy nem történik semmi véletlenül. A rossz emlék kell, mert emlékeztet a hibáimra, a baklövéseimre. Emlékeztet az életemre, legyen az bármennyire keserves is. Ezeknek az emlékeknek az elfogadásához nagyon nagy erő kell. 

Még erősödnöm kell.

Ugyanígy, ha nagyon jó dolgok történnek velünk. Én sokszor gondoltam arra, hogy ha valami csodálatos hatással van rám, szeretném elfelejteni, hogy újra, és újra átélhessem.

Akár egy csodaszép pillanat, vagy csak egy nagyon jó film vagy bármi, ami történik velem. Telhetetlen vagyok. Újra és újra akarom. Azokba a pillanatokba kapaszkodom, mert talán úgy gondolom, hogy még egyszer nem történik meg velem. Vagy legalábbis a hatás nem lesz ugyanaz. Rossz hozzáállás, és nem követendő.

Meg kell tanulnom jobban bízni! még úgy érzem.

Csodás kezdete egy napnak

Ma jött el a napja annak, hogy munkába menet lépteim egyre kisebbek, és lassabbak lettek. Most jöttem rá arra, hogy milyen régóta, és mennyire sokat fáztam az elmúlt hónapokban. Ahogy a nap még egy kicsit enyhe sugara melengette a testemet, úgy fonta körbe szép lassan a szívemet is. Tavasz jött el. Élveztem utam minden másodpercét, s kívántam, hogy bárcsak kint maradhatnék a lélekmelengető levegőn. De utam véget ért. Be kellett térnem a célomhoz. De csodaszép kezdése volt e napnak. Boldog vagyok.

Reng

Apró lelkek vagyunk e földön, melynek ereje hatalmas, szavakkal ki sem fejezhető. 

Félelmetesen csodálatos, s kegyetlenül tarol, ahol és amikor akar. 

Hiába vagyunk ennyien, semmit nem tehetünk. Ha a föld úgy dönt, hogy reng, mi csak próbálunk túlélni. Szétdönti házainkat, szétszaggatja útjainkat, nyomot hagyva mindenhol a "civilizáció" útjain. 

Ennek tudatában éljük életünk, csinosítgatjuk otthonunk, pedig tudjuk, hogy bármikor lecsaphat. 

Hol kisebb erővel, hol jön mindent elsöprően. Ha nagy erővel tör be életünkbe, kísérheti őt a tenger ereje.

Ha jön az ár, söpör mindent. Elmossa a helyet, ahol élünk. S elmossa a reményt.
Nem válogat. Ha szerencsénk van, jókor vagyunk jó helyen. S akkor megmenekülünk.
Ilyen a föld. Kiszámíthatatlan, és ural mindent.

Menekülés

Szállnék, repülnék fel őrült magasságba,
akár a felhőkhöz, vagy fel a csillagokba.
Hol nincs semmi, csak csend és nyugalom,
s a végtelen érzése lelkemben békét ontana.

Hatalmas, fenséges hegycsúcs tetejére érőn,
mélyen szippantanám a lélekgyógyító levegőt,
s elmémben a mérgezett, fertőzött gondolatok,
eltűnnének, s maradnának boldog pillanatok.

Vagy lennék mélységes, háborgó óceán közepén,
hol csak a hatalmas hullámok őrült morajlása él,
s vadul csapkodása lenne, mi terelné figyelmem,
s nem gondolnék bajra, kínra s oly sok kétségre.

Kölyökkutya

Idős, megkeseredett ember volt. Már lassan a hetven felé közeledett. Nem tartotta senkivel sem a kapcsolatot, családja sem volt, se ismerősei. Magányosan tengette napjait. Kis vályogházban lakott, állat sem volt a környezetében. Igaz soha nem is szerette őket, s ezt az állatok is sokszor megérezték.
Kevés kis nyugdíjából, szerény körülmények között teltek napjai.
Míg egyszer egyik reggel, mikor kiült az apró kertjébe, melyben nem termett semmi, egy élőlényre lett figyelmes. Egy Kölyökkutya volt, pár hetes talán. Félénken üldögélt az egyik öreg fa árnyékában, s úgy tűnt, hogy nem volt jó állapotban. Sovány volt, és szomorú szemekkel nézett az öregemberre. Az először idegesen, hogy ki az aki megmeri zavarni magányát, rákiáltott. Menj el innen. Nem kellesz! Kuncsorogj máshol. S hasonló mondatokkal próbálta a kisállatot elzavarni. De az csak ült ott, s talán a kimerültségtől, de nem mozdult. Mikor látta az öreg, hogy nem használ a kiabálás sem, elindult feléje, hogy hátha ki tudja tessékelni a kertből. Más se hiányzik neki, mint egy éhező száj. Neki csak ez jutott eszébe róla, hisz soha nem volt még állat a környezetében. Nem is tudhatta, mit adhat egy embernek egy hűséges társ. S ahogy a kiskutya mellé érkezett, elkezdte böködni a kezével. Menj! Nem itt van a helyed! De a kutya nem mozdult, sőt még el is feküdt, s mintha érezte volna, hogy itt sem lesz helye, egyre szomorúbb szemekkel nézett. Az öreg rájött, hogy ahhoz, hogy a kutya elmenjen végre, meg kell hogy fogja. Ehhez viszont nem nagyon füllött a foga. Tanácstalanul álldogált, s nem tudta, mi tévő legyen. Elkezdte figyelni a kiskutyát. Azt látta, hogy nagyon le van soványodva. Gondolta, ha ad neki enni, elmegy. Ebből is látszott, hogy nem értett az állatokhoz.
Bement a házba, s hozott egy kis kenyeret. Mása nem igen volt. S letette a kutya elé. Az mohón kapott a falat után, s pár pillanattal később már nem is volt előtte semmi. S a kiskutya nézése mintha egy aprót megváltozott volna. Hála volt benne, amit az öregember már nagyon régen nem látott. Nem is láthatott, hisz még emberekkel sem érintkezett már hosszú évek óta.
S ekkor a kutyus felállt, s minden bátorságát összeszedve odabotorkált az öregember lábához. S felnézett rá, szinte könyörgő tekintettel. S az öreg már tudta, hogy ez a kutya nem fog elmenni innen. Legalábbis önszántából nem. Ahogy figyelte a kis jószágot, olyan érzések jöttek elő benne, amit már rég el is felejtett. Apró sajnálat, de neki ez hatalmas változás volt. S tudta, hogy nem fogja tudni elküldeni őt. Most már nem.
Pár nap múlva a kutya még mindig ott ült a kertjében, s ugyanúgy várta az egyszerű, de számára lakomának számító falatokat.
S az öreg úgy érezte, hogy ha csak egy kicsit is, de visszatért belé az élet. S ezt egy kóbor, apró, de hatalmas szívvel megáldott kutyának köszönhette.

Szülinap

Kicsiny kislány, mosolygó szemek,
mögötte van már egy évnyi élet.
Szerető szülei oltalmazó körében,
kap első szülinapi szép üzenetet.


Csillogó szemmel, s ajkait kicsit tátva,
csodálja a gyertyát, melynek lángja
csodaszépen, s melegen világítva,
ragyogja be nevét a torta csokitengerén.


Nagyot lélegezve, s ajkait csücsörítve,
óvatosan fújja el a csodaszép lángot,
S ámulattal teli pillantással fedezi fel
a plüss kutyát, melyet a szívéhez láncol.

Megbánás

A messzeség, s idő mi oly nagy gát nekem,
hogy nem érinthetlek, s nem foghatom kezed.
Utamra indulva búcsúnk közönyös s hideg
pedig egy élet volt, mit elképzeltél velem.

Pedig tudtam, mi kell neked, mi az ami fáj,
de eléd helyeztem mindent, s visszakoztam gyáván.
Egy ideig veled voltam lélekben, de testben nem,
s nem engedtem, hogy oldaladon képzelj el engem.

Most vágyakozva s magányosan várom a percet,
mikor újra, ha te is akarod, megérinthetlek téged.
Üzenetem elolvasva közönyös válasz, mit írtál,
De vágyom, hogy újra rám nézve a sérelem elszáll.

Vámpírkultusz

A paplant orromig felhúzva néztem végig annak idején az első vámpíros filmet. Nappal volt, s még így is féltem. Hogy melyik film volt, azt már nem tudom, mint ahogy azt sem, hogy mennyi idős voltam. Csak arra emlékszem, hogy bele borzongtam.
Ma már nincs olyan vámpíros film, mitől megijednék. Szerintem a felnőtt emberek, sőt már a fiatalabb korosztály is így van ezzel. Ha jól belegondolunk abba, már a vámpírok sem a régiek. Egyre jobban megdőlni látszik a vámpírokról kialakított kép. A fantázia határa végtelen. Míg eleinte csak éjszaka tudtak közlekedni a vérszívók, most már bármikor rémisztgethetnek minket. Nappal nyugtunk volt tőlük, most már nem lélegezhetünk fel sosem. Nem úgy, mint az” igazi” rendes vámpírok. Persze nekik nem volt gyűrűjük, mi megvédte volna őket a nap sugaraitól.
Sőt. Ma már vért se szívnak, hisz egy részük áttért a vegetáriánus életmódra. Irigylésre méltó változás. Természetesen vannak, akik tudják, hogy kell igazi vámpírhoz méltóan viselkedni. Ott nem is fukarkodnak az izgalmasnál izgalmasabb jelenetekkel. Meg természetesen nem mindenki számára kellemes képkockákkal.
Manapság már rengeteg film és könyv van, mely közül választhatunk. Nem tudunk végig menni úgy az utcán, hogy egy könyvesbolt kirakatában ne nézzen velünk farkasszemet egy vámpír arca.
Hogy, ha a tiniket megkérdezve kedvenc olvasmányukról, alig akad olyan, ki ne említene egy vámpírokról szóló könyvet. Ha nem is fizikai valójukban, de velünk élnek, s beférkőztek a hétköznapokba, az ifjúságéba biztosan. Hogy ez jó dolog e vagy sem, azt nem tudom megítélni.
Szerintem az a legfontosabb, hogy mint szülök, figyeljünk arra, hogy gyermekeink milyen korban találkoznak először ilyen jellegű könyvekkel illetve filmekkel. S ha már elég nagyok hozzá, nem hiszem, hogy később problémát okoznának a fejlődésében. De ez csak az én megítélésem.
Én személy szerint szeretem az erről szóló filmeket, ritkán láttam olyat, mely ne tetszett volna. Nyilván sokan vannak, kik más véleményen vannak.

Vagyoni különbség

Érettségi évében jártak. Összetartó osztály lévén, sok pillanatot töltöttek együtt. A szülök nagy része jómódú volt, ezért a diákok márkás, jó minőségű ruhákban jártak. Talán négy-öt olyan gyermek volt, ki nem engedhette meg magának, hogy drága ruhákat vásároljon. Gábor is közéjük tartozott. Anyukája egyedül nevelte, ezért csak nagy ritkán tehették meg, hogy egy kicsit többet költsenek magukra. A fiú édesanyjának nem panaszkodott, mert tudta, hogy ezzel csak elszomorítaná őt. De belül sokszor érezte magát rosszul, mikor szinte hetente fedezett fel barátainál újdonságokat. S ez nemcsak az öltözékükre, hanem telefonjaikra, Mp3 lejátszóikra is ugyan úgy érvényes volt. Egy kevésbe tehetősebb osztályban valószínű nem zavarta volna helyzete, de itt néha "szegénynek" érezte magát.

A tizenegyedikes osztályból tetszett neki egy lány. Annának hívták. Csinos volt, kedves, csak egyvalami zavarta őt. Szemmel láthatóan gazdag család gyermeke volt. S ez elég volt Gábornak, hogy visszakozzon, anélkül, hogy megbizonyosodott volna a lány érzéseiről. Pedig ha tudta volna, hogy Annának pont az egyszerűsége miatt akadt meg a szeme rajta. Gondolta végre egy fiú, ki nem azzal van elfoglalva, hogy folyamatosan az új, menőbbnél menőbb dolgait mutogatja. De hiába várta a lány, a fiú nem szólította meg.
Míg egyik reggel, mikor szinte egyszerre ékeztek az iskolába, az ajtóban egymásnak ütköztek. A fiú bocsánatot kért, majd előre engedte a lányt. S ekkor a lány, maga is csodálkozva merészségén, hirtelen ötlettől vezérelve feltett egy határozott kérdést.
Lenne kedved egyik este eljönni velem valahová?
A fiút annyira meglepte ez a váratlan kérdés, hogy hirtelen nem is tudta mit feleljen. Majd lelki szemei előtt megjelent az a pillanat, mikor kénytelen megmondani a lánynak, hogy nem sajnos, arra a szórakozóhelyre nem mehetünk. Sajnos nincs rá pénzem.
Ennél megalázóbb helyzetet nem is tudott volna elképzelni. Már éppen nyitotta volna a száját, hogy elkövesse eddigi legnagyobb hibáját, mikor is a lány megszólalt.

Egy kis sétára gondoltam. Ehetnénk kukoricát, miközben megnéznénk egy jó kis filmet. Ha akarod.
S elmosolyodott.

A nő

Harmincas éveiben járó nő volt. Két kisgyermek édesanyja.
Férjével boldogan tervezték a jövőjüket, melyben a gyermekek központi szerepet kaptak.
Kezdetben csodás életük volt.
Amíg az anyuka otthon volt a kicsi gyermekekkel, élvezte az életet. Imádott velük lenni, férjét mindennap meleg vacsorával várta, s hiába volt sokszor fáradt mindkettő, csodás estéket töltöttek együtt. Mikor már az anya is visszatért a munkahelyére, s a gyermekek közösségbe kerültek, teljesen új életet kellett kialakítani maguk körül.
Egy kicsit bonyolultabbá vált minden. Jöttek a gondok, problémák. Gyermekek sokszor voltak betegek,
ilyenkor a felügyelet, mi oly sokszor problémát okozott. Az anya úgy érezte, hogy semmire nincs ideje.
A munkahely, a háztartás s a gyermeknevelés. Estére már alig maradt ereje. A férje hiába próbált ugyanúgy közeledni hozzá, a feleség nem volt már a régi. Minden nappal egy kicsit változott. Először csak apró összezördülések, majd később veszekedések. Először napokig gyötrődtek miatta, később már szép lassan természetessé vált. Az asszony lassan már nem találta meg férjében, se a férj a feleségben azt, amiért egymásba szerettek.
Az anya jóformán a problémák megoldásának, s a gyermekeinek élt. S közben nem vette észre, hogy a gyermekek is kezdenek változni, szörnyen érzik magukat ebben a családban.
S akkor történt valami. A munkahelyén új kolléga érkezett. Egy egyedülálló, szimpatikus férfi, kivel rögtön megtalálták a közös hangnemet.
Az elején még csupán baráti beszélgetések voltak, majd később egyre mélyült. S akkor, amikor az anya először érezte, hogy egyre többször gondol a férfira, úgy érezte eljött a pillanat, hogy vége legyen.
Megijedt a saját érzéseitől, s rájött arra, hogy ez nem megoldás. Neki a családjánál a helye.
Anya volt, kinek a gyermekeivel kell foglalkoznia.
Feleség volt, kinek a férjét kell boldoggá tennie.
De elsősorban nő volt, s meg kell találnia régi önmagát, hogy helyre tudja hozni elrontott életét.

Bizalom

Mit szeretnél, miről meséljek ma neked?
Anya! Ma láttam az ovinál egy kiscicát. Meséljél róluk egy kicsit.
Rendben, gyere, bújj hozzám.

Amiről szeretnék neked mesélni, az egy gyönyörű szép szürke kismacska. Pár hetes volt csupán. Egy kertben üldögéltem, és éppen kedvenc könyvemet olvastam. Egyszer csak egy halk nyávogásra lettem figyelmes. Valahonnan a bokor felől jött a gyenge kis hang. Lehajoltam, és próbáltam megtalálni a kis gazdáját. Nem ment könnyen. Mikor megláttam, egy hatalmas rémült szempárral találtam magam szemben. Esélyem sem volt, hogy megfogjam. Nagyon félt a cica, és tudtam, ha meg akarom fogni, igencsak hosszú utat kell bejárnom. Először el kell nyernem a bizalmát.
- Anya? Miért félnek ennyire a kismacskák?
Mert még nincsenek emberhez szokva. Nem tudják, hogy az emberektől nem kell félni.
Először, mivel feltételeztem, hogy éhes, próbáltam egy kis tejjel előcsalogatni rejtekhelyéről.
De még a korgó gyomor sem tudta rávenni arra, hogy teljes valójában megmutassa magát.
Gondoltam a tejet otthagyom előtte, s én egy kicsit eltávolodom, hátha előmerészkedik.
Visszaültem a kerti székemre, kezembe vettem a könyvet, s úgy tettem, mintha láthatatlan lennék. Közben meg sem mertem mozdulni, nehogy egy apró kis zörej elriassza, ha netán mégis kijönne a biztonságot rejtő bokorból. Mondanom sem kell, hogy nem igazán tudtam az olvasnivalómra koncentrálni, mert fél szemem mindig a kismacska felé kacsintott.
S lássunk csodát, az éhség győzött. Megjelent a kiscica feje, majd szépen lassan megmutatta magát. Óvatosan közelítette meg a kis tányért, s belenyalt a finom tejbe. Nem tartott sokáig, s a tányér üresen, tisztára nyalva állt előtte. Még mindig nem mertem megmozdulni, mert tudtam, hogy elég egy rossz mozdulat, s a kismacska elszalad. A cica, miután megbizonyosodott róla, hogy nincs több a tányérban, elkezdett mosakodni. Már nem bújt el, hanem leült a tányér mellé. Ez már haladás, gondoltam. Ekkor óvatosan felálltam, s bementem a házba egy kis felvágottért. De már rutinosabb voltam, mert hozzám sokkal közelebb helyeztem el a falatkákat. S ez így megy több percen keresztül. S a kismacska egyre közelebb került hozzám. Megfogásról még szó sem lehetett, de azt már elértem, hogy nem szaladt el, ha egy kicsit közelebb merészkedtem. Pár napba bele tellett, míg bízott bennem annyira, hogy már megengedte a simogatást. De annak is diszkrétnek, és óvatosnak kellett lennie.
- S mikor tudtad a kezedbe venni?
Ahhoz is el kellett telni egy kis időnek. De azt biztosan állíthatom, hogy csodás érzés volt, mikor elértük azt a pillanatot. Egyszer csak felugrott az ölembe, s kényelmesen elhelyezkedett. Látszott rajta, hogy már nem fél. Bizony még egy kis könnycsepp is megjelent a szemem sarkában. Ha elég türelmesek és kitartóak vagyunk, el tudjuk érni, hogy bízzon bennünk. De erre a bizalomra nagyon kell ám vigyázni, mert ha sérül, nagyon nehezen lehet rendbe hozni.
Most viszont már késő van, aludni kell. Álmodj szépeket!

Búcsú

Fiatal lélekként távoztál e földről,
de általad gazdagabb lett a világ.
A jót, s békét sugározva magadból
érezte mindenki, ki melletted járt.

Egy apró mosoly, s baráti ölelés,
mit oly sokszor boldogan adtál,
nem halványulhat, csak erősödhet,
mert maga volt az odaadó jóság.

Mélységes, csodaszép érzést hagytál
minden téged oly ismert lélekben.
S ez az érzés nem csillapul, nő
s emlékükben örökké őrzik életed.

Szakma

Általános iskolai ballagáson könnyekkel teli szemmel öleled a barátaidat, s kis félelemmel, de annál nagyobb izgalommal indulsz neki a középiskolás éveknek.

Nem voltam soha nagyon jó tanuló. Négyes átlaggal, osztályfőnökömet idézve "örüljek, hogy a szakmunkásba felvesznek", meg sem próbáltam a gimnáziumot. Kereskedelmi iskolába jelentkeztem, mely akkor még három éves volt. A mai napig szeretettel gondolok vissza arra az időszakra. Azalatt az idő alatt, amíg gyakorlaton voltam egy áruház cipőosztályán, nagy önállóságra tettem szert. Megtanultam a szakmát, megtanultam az emberekkel kommunikálni, s komolyan vettem a feladatom. Azt szerettem, ha volt mindig tennivaló. A raktárakban való rendrakás legtöbbször az én feladatom volt. 
Sokat takarítottunk, portalanítottunk.
Megkövetelték tőlünk a tisztaságot, de nem is okozott ez nehézséget nekünk, hisz minden dolgozónál ezt láttuk.
De mellette tinik maradtunk. Ha nem volt munka, bizony sokszor lestük a fiúkat, s egymásért izgultunk, hogy vajon megakad e egy nekünk tetsző fiú szeme rajtunk.
Komolyan készültem a szakmunkás vizsgámra, emlékszem rettenetesen izgultam, s büszke voltam, hogy jól sikerült. Mikor eltelt a három év, mindenkinek megvolt a munkahelye. Ott dolgozhattam, ahol nagyon jól éreztem magam. A dolgozók esti iskolájában tettem le az érettségit.

Így utólag visszagondolva, akkor, amikor el kellett döntenünk, hogy hol szeretnénk továbbtanulni, az osztályfőnököm mondata rosszul esett nekem, de a mai napig nem bántam meg, hogy abba az iskolába jártam. Nagyon sok örömet adott nekem, s úgy érzem, kötelességtudó, munkát megbecsülő felnőtté nevelt engem.

Könyvtár

Régi Könyvek csodálatos illata, a könyvtár semmihez sem fogható hangulata. A tudás és szórakozás tárháza.

Második osztályos voltam, mikor először beiratkoztam könyvtárba. A lakótelepünkön volt s van még ma is egy apró fiókkönyvtár. Iskola után többször töltöttem szabad óráimat azzal, hogy a gyermekrészleg egyik kényelmes kis foteljében elhelyezkedve olvastam. Imádtam a könyvtár varázslatos hangulatát. Mikor a könyv kezemben volt, egy kis időre megszűnt számomra a külvilág. Teljesen bele tudtam feledkezni az olvasásába. Szerettem a csendet. Mikor még kisebb voltam, inkább a képes mesekönyveket lapozgattam.
Majd kezembe vettem a csíkos és pöttyös ifjúsági regényeket. Megszámolni sem tudom, hogy hányszor olvastam ki őket. Nagy bánata szívemnek, hogy a gyermekeimet már nem tudta lekötni ezeknek a számomra rendkívül megragadó könyveknek a hangulata. S még a kalandregények, s az indiános könyvek világa vitt el egy hatalmas képzeletbeli utazásra. A gyermek újságokat is szerettem, különösen a Dörmögő Dömötör volt az, mi a szívemhez nőtt.
Mikor felső tagozatos lettem, akkor iratkoztam át a város nagykönyvtárába. Furcsa volt az érzés, mivel először szembe találtam magam. A családias hangulat volt az, mi hiányzott. Helyette hatalmas polcok, rengeteg könyv, s nagyon sok olvasó. A könyvtárosoknak nem volt ideje, se lehetősége megkérdezni, hogy hogy telt napod? Nem tudták a nevem még sok idő múlva sem, hisz több százan fordultak meg naponta a könyvtárban.
Elveszett voltam a könyvek között. Sokáig tartott, mire kiválasztottam a számomra megfelelő olvasnivalót. Aztán szép lassan hozzászoktam. Volt egy zenehallgató részleg, hol rendszeres vendég voltam.
Annak az időszaknak is megvolt a kedvenc olvasnivalója. Imádtam a Rejtő Jenő könyveket. Ki tudja hányszor olvastam ki őket. Már nem is számoltam.
De ami mindennél jobban tetszett, Dallos Sándornak A nap szerelmese és az Aranyecset. Mai napig szeretem.
Később visszatértem a város egy másik nagyobb fiókkönyvtárába, mert hiányzott a családias hangulat. Ott jobban éreztem magam.
Már a könyvtárak is hatalmas fejlődésen mennek keresztül, egyre több szolgáltatást vezetnek be, hisz lépést kell tartaniuk az információáramlással. Úgy gondolom, hogy ez jól is van így, hisz szükség van rá. De remélem sok ilyen kis könyvtár is megmarad, hogy tudjunk hol olvasni, s ne felejtsük el, milyen egy igazi családias, barátságos könyvtár hangulata.

Kormi

Nyolc év körüli kislány volt, kis házikóban lakott a falu szélén. Volt egy kormi nevű nyolc hónapos, fekete lány cicája. Pár napos kismacskaként került hozzájuk, egész télen a kis házban élte napjait. Mikor az idő már enyhébbre fordult, a nappalokat már kint töltötte a szabadban, s a meleg nyári éjszakákon már kint is aludt.
Kint a friss levegőn hatalmasakat játszott, s már volt, hogy hosszabb időre is elhagyta a ház udvarát. Ilyenkor a kislány mindig kétségbeesve kereste, de anyukája mindig megnyugtatta. A cica már csak ilyen. Ha menni akar, menni fog. S ő türelmesen várta, hogy visszatérjen.
A kislány nagyon ragaszkodott a kisállathoz, nehezen tudott meglenni nélküle. A cica is nagyon szerette gazdiját, hatalmas dorombolással köszönte meg a törődést.
Aztán a cicának egyik napról a másikra az étvágya jelentősen megnőtt. Folyamatosan nyávogott az ételért. Akkor még nem tulajdonítottak ennek nagy jelentőséget, viszont mikor a pocakja is el kezdett nőni, akkor már gyanakodtak. A kislány kérdésére anyukája így felelt. Hát korminak kiscicái lesznek. A kislánynak felragyogott a szeme. Sok kis kormi? Nagyon tetszett neki a gondolat.
Már nem lehetett túl sok hátra az ellésig, mikor is egyik reggel a kislány kétségbeesetten szaladt anyukájához. Nem találja a cicát. Nem jött a reggeli falatokért. Anyukája próbálta nyugtatni, bár ő is furcsállta egy kicsit a helyzetet. Kormi még sosem hagyta ki a reggelit.
Így telt el a nap. A cicát hiába várták, nem jött haza. A kislány mérhetetlenül szomorú volt, és kétségbeesett. Teljesen el volt veszve a kismacska nélkül. S így telt el a másnap, s a többi nap is. Nagy szomorúság költözött a házra.
Míg egyik reggel a kislány álmos szemmel kibotorkált az udvarra, hogy megnézze, hogy nem jött e vissza a kismacska. Az udvaron lévő egyik sűrű bokor előtt pillantotta meg őt. Mozdulatlanul feküdt. Hatalmasat dobbant a kislány szíve a boldogságtól. Ahogy közeledett hozzá, úgy fordult át ez az érzés mély szomorúsággá. Érezte, hogy nagy baj van a cicával.
Mikor odaért hozzá, látta, hogy nem lélegzik. A fején és a hasán csúnya sérülés volt. A kislánynak csak folytak a könnyei, s csak simogatta az élettelen testet. Hallotta, hogy a ház ajtaja nyílik, s valaki közelít felé. Anyukája volt. Ő nem tudott mit mondani, csak simogatta kislánya fejét.
S egyszer csak valami halk zajra lettek figyelmesek. A bokor felől jött. Apró nyávogások, gyenge, erőtlen kis hangok. A kislány félretolta az ágakat, s egy halom kiscicát pillantott meg. Most születtek. Kormi utolsó erejét összeszedve hazajött, hogy itthon szülje meg a kiskölykeit. A kislány megtörölte a szemét, s ránézett anyukájára.
Ezentúl én vigyázok rájuk. Kormi azt akarta, hogy én gondoskodjak róluk. S majd újból szabadjára engedve könnyeit siratta el szeretett cicáját.

‎

Kötelék

Két lélek között a kapocs
Láthatatlan, mégis oly erős,
Szorosan összebújva fonódik.
S távolodva hiányt éreztet.
Vágyódik, hol erős marad,
nem jó neki a gyengeség.
Mert két szívet összekötni,
számára ez a mindenség.

Anya

Anya volt. Gyermekei fogantatásuktól kezdve gondolatainak nagy részét birtokolták. A gyermekvárás, mint talán mindenhol, hatalmas, izgatott várakozással telt. Hisz egy új kis jövevény érkezik erre a világra. Az elsőnél még az újdonsült anyuka a boldog izgalmak mellett feszültebb, tanácstalanabb, tapasztalatlanabb lélekkel próbálja a gyermekgondozás nem kis feladatát elsajátítani. A baba, átvéve édesanyja lelkiállapotát, sokkal többször okoz álmatlan éjszakákat. Okot keresve, de sokszor nem találva, gondolkodik az anya, hogy vajon mit nem csinál jól. Kétségek gyötrik, megkérdőjelezi saját maga képességét a gyermekneveléssel kapcsolatban. Majd minél jobban összecsiszolódik e két lélek, a sírások egyre inkább abbamaradnak. S a nehéz éjszakákat felváltja a nyugodt alvás időszaka, s a boldog, nevetéssel teli nappalok sora. Kezd az anya beletanulni új, nem kis feladatába.
A második gyermek jötte ugyanolyan boldog várakozás, csak már sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozott időszakot ígér. S a kis család már tudja, hogy mit kell tenni az aprósággal, ha sír, ha foga jön, s egyáltalán mit jelent kisgyereket nevelni. S az anya tudja, hogy gyermekei sorsa az ő és családja kezében van. Próbál mindent megtenni értük a nap minden percében, próbálja őket megtanítani mindenre amire lehet, s rá kell jönnie arra, hogy gyermeket nevelni az élet egyik legnagyobb feladatai közé tartozik.
Csak később döbben rá arra, hogy mennyi mindent másképp kellett volna tennie, hogy mennyi mindent nem tett meg. S mellette meg úgy érzi, hogy túl sok mindent is tett, amit nem biztos, hogy kellett volna. Ebből is látszik e feladat bonyolultsága.
Mikor látja gyermekeit, ahogy lassan felnőnek, s hiába van két csodálatos gyermeke, ők is ugyanúgy el vannak veszve ebben a világban, mint sokan mások. Segíteni akar nekik, úgy ahogy kicsi korukban tette, de nem tud. Meghaladja a képességeit. S rádöbben arra, hogy kezdenek felnőni. S van olyan, amit ő nem tud megoldani. Csak a gyermekei azok, akik változtatni tudnak a saját helyzetükön. Ő nem tehet mást, csak ott áll mellettük, s ha kell segít. Meghallgatja őket, s tanácsot ad, ha tud. S közben próbál erősnek látszani, hogy legalább otthon megkapják azt, amire nagyon nagy szükségük van a mai fiataloknak. A biztonság s szeretet érzését.

Boldog lét

Könnyű, boldog lét, mit most annyira érzek
Mi eddig teher volt, az most homályba vész.
Tettem, s mozdulatom gondtalan s könnyed,
Elmémben a gondolat a béke szigetére visz.


Lábam csodaszép erdei tisztáson vezet engem.
S úton lévén szemem felfedező útra indul,
s figyelve környezetem apró rezdüléseit,
mintha tisztább s erősebb lenne érzékelésem.


Nem borítja elmém a sok gond s keserv,
helyet adva az élet oly sok szépségének.
Szívem körül a melegség, mi éltet engem,
S lelkemben a csodás, mélységes szeretet.

Barátságból szerelem

Klárának hívták. Kilencedikes, helyes arcú lány volt, de nem olyan típus, kiért a fiúk versengtek volna. Szerette a zenét, szeretett táncolni, céltudatos volt, s tudta, hogy csak tanulással érheti el azt, amit szeretne. Ritkán mozdult ki otthonról, akkor is inkább csak barátnőjével sétálgatott, vagy egy filmet néztek meg a helyi moziban. Volt egy fiú osztálytársa, Péter, kivel nagyon jó kapcsolatot alakított ki. Barátok voltak, sok mindent meg tudtak beszélni egymással. Többen kételkedtek ebben a barátságban, hisz fiú és lány között ritkán van ilyen jellegű kapcsolat. De a lány tudta, hogy köztük nincs más, hisz ő szerelmes volt. Egy tizedikes fiúba, ki rendkívül népszerű volt, s igazán versengtek érte a lányok. S ez az érzés minden mást elnyomott benne. Még azt sem vette észre, hogy Péter érzései bizony erősebbek pusztán a barátságnál.
A lány nem igazán értette önmagát, hogy hogyan tudott beleszeretni ebbe a fiúba, aki valószínűleg soha nem venné őt komolyan. De nem tudott ellene mit tenni, hisz a szerelemnek nem igazán lehet parancsolni. Erről Péter is tudott, s valószínűleg, még sokan mások is. Aki egy kicsit is jobban ismerte őt, az látta rajta, hogy teljesen megváltozott a viselkedése, ha a tizedikes fiúval összefutott az iskola folyosóján. A fiú ilyenkor rápillantott, talán egy mosolyt is ejtett, de soha nem mutatott ennél több érdeklődést. Nagyon lehetőség sem volt arra, hogy közelebbről megismerhessék egymást, hisz nem jártak egy társaságba, s iskolán kívül se nagyon futottak össze.
Sajnos, mint minden iskolában, itt is voltak olyan lány osztálytársak, kik azzal töltötték unalmas perceiket, hogy különböző terveket szövögettek egy-egy kiszemelt áldozat ellen. Jelen esetben ez Klára volt. Péter ezeknek a kis csíntevéseknek mind fül és szemtanúja volt, s próbálta védeni a lányt, ott és ahol tudta. De mindenről ő sem tudott.
A lányok bevonták a kis tervükbe a tizedikes fiút. Miután megbizonyosodtak arról, hogy az nem táplál komoly érzéseket a lány iránt, sőt még egy kicsit hízelgett is a hiúságának az, hogy reménytelen szerelmes belé egy lány, meghívták egy kis tréfára. El kellett neki játszani az érdeklődő fiút, mely igazán nem okozott neki problémát. Hisz volt már gyakorlata benne. Csak sajnos a valódi érzésekkel nem szabad játszani. Mert a szerelmes ember nagyon tud sérülni, s főleg úgy, hogy ha közben alázva van. S ahogy mondani szokták, a szerelem vak. Klára sem vette észre, hogy ez az érdeklődés nem valódi.
Egészen addig, amíg meg nem látta a fiút egy másik lány karjaiban. Akkor valami eltörött benne. S nem volt mellette más, csak Péter, kinek a vállán ki tudta sírni a bánatát. S akkor jött rá, hogy sokkal többet ér a barátság, sokkal többet ér Péter, kire első ízben nézett úgy rá, mint egy fiúra. S végre észrevette azt a csillogást Péter szemében, mely már olyan régóta csak neki szólt.

A macska

Tíz év körüli kislány volt. Egy panellakásban élt szüleivel és kishúgával. Már kicsi kora imádta az állatokat. Első állata egy teknős volt, majd őt követték a kis rágcsálók. Azok közül is leginkább a táncoló egereket szerette.
De szíve vágya egy kiscica volt. Sokszor sírdogált is miatta. de anyukája hajthatatlan volt. A macska nem panelba való. Mondta mindig. Ilyenkor több érvet is felsorakoztatott, amivel úgy gondolta, meg tudja győzni nagyobbik lányát. Ő maga tudta, hogyha befogadnak egy kiscicát, az sok problémát is felvet az örömök mellett.Ki fog rá vigyázni, ha ők hosszabb időre elmennek? Nem fog e unatkozni a cica egyedül? A kezdeti lelkesedés után, a szőreltávolítás, és alom kitakarítása nem marad e rá teljesen? S e kérdések feltétele után mindig arra az elhatározásra jutott, hogy panellakásba nem való cica.
Míg egyszer csak egyik este, mikor a munkából hazatért, egy kis kosár várta a nagyágyon. Egy fekete, nagy szőrű, körülbelül öt hónapos cica feküdt benne. Egy kicsit meg volt szeppenve, de amúgy egy barátságos cica volt. Vagy elszökhetett, vagy valaki megunta, s kitette az utcára. Látszott rajta, hogy emberhez szokott.
Természetesen az anyánál rögtön előjöttek az ellenérvek. A tiltakozás. De mikor ránézett a családjára, s látta, hogy milyen féltőn, óvón közelednek a kismacskához, egy kis engedményt tett.
Éjszakára maradhat, de holnap ki kell találni más megoldást. Nem maradhat.
Majd tüzetesebben megnézte, s úgy ítélte meg, hogy igen csak ráfér egy alapos fürdés. Karjába vette, ki talán csak a fáradságtól, de megadóan viselt minden megpróbáltatást. A fürdés után jött a szárítás, majd fésülködés.
Az anya szép lassan kezdte bevallani magának, hogy ez a cica egy tüneményes, szeretetre méltó kis jószág. De nem akarta, hogy lássák rajta, mert attól a pillanattól kezdve már nem tudja kitenni a lakásból.
Az éjszaka csendesen telt, s reggel mikor kiment az előszobába, a kismacska ott állt előtte, gyönyörű pofikájával, s hangosan nyávogott. Éhes volt. Az anya érezte, hogy szép lassan kezdi ez a kis állat megdönteni határozott elképzeléseit.
Még harcolt benne az ész érv és a kismacska iránti kialakuló szeretet érzése, de belül már tudta, hogy az utóbbi fog győzni. S így is lett.

Azóta eltelt tíz év, s gyönyörű macskává cseperedett. S minden úgy történt, ahogy az anya gondolta. Annyi különbséggel, hogy minden apró kis gondért a cica százszorosan kárpótolja őket a nap minden percében.

Képzeletbeli utazás

Fenséges tó tükrén siklik kis csónakom. Apró esőcseppek simogatják testem, s kezemben az evezőlapát fel-fel kavarja a víz békés nyugalmát. Előttem a part, hol kis faházikó várja érkezésem. Élvezem a csendet, melyet csak az esőcseppek halk kopogása, s a felkavart víz csobbanása kísér. Partra érkezvén megkezdem utam, feltérképezve e csodás tájat, melynek szépsége s apró titkai segítenek nekem lelkem megnyugvásában.

A kis ház tornáca felől csodaszép madárdalra felfigyelve, s hallgatva őt, a szabadság érzése az, mely bennem kavarog. Halkan megközelítvén, szavam hozzá szól. Szabad vagy, tiéd a levegő, a magasság, bármikor birtokodba veheted, ha repülni támad kedved! Vidd magaddal kérlek lelkem rabságának érzését, s repülj , hogy én is érezhessem a szabadság édes mámorát. S a kismadár repül...

Tovább sétálva, a kis ház mögötti erdőhöz érve fedezem fel a hatalmas, öreg fákat. Számtalan kis erdei állat, lakók élőhelyei, sokat látott, tapasztalt, bölcs öregek ők. Szavam hozzájuk szól. Kérlek benneteket hatalmasok, segítsetek, hogy meglévő tudásomat, tapasztalataimat megfelelő módon tudjam hasznosítani, vigyétek el tőlem a bizonytalanság érzését. Enyhe szellőt érezvén testemen, a fák levelei mozgásba lendülnek, mindegy jelezvén, hogy hallották kérésemet.
Megnyugvással folytatom képzeletbeli utamat.....

A kis erdei úton sétálva, fedezem fel azt a szépséget, mely egy gyönyörű színekben pompázó pillangó képében jelenik meg. A természet egy apró csodája, s legyen bármily apró is ez az élet, hatása fenséges. Kérlek pillangó, ne hagyd, hogy elmenjek az élet megannyi szépsége mellett. Hisz feltöltődvén ezekből a pillanatokból lesz teljesebb, nyugodtabb az életem.

Kis rétre kiérve, sétám lassan végéhez közeledve, mikor is megálljt parancsolok lábaimnak. Lélegzet visszafojtva, némán figyelve, ahogy egy nyuszi család, biztonságos távolságra tőlem szalad át a mezőn. Szeretet, mit oly erősen érzek. A család, s a kötelék.
Megállva a rét közepén, kezem kitárva a világ felé, kiáltom hangosan.
Kérlek segíts, hogy ezt az érzést, mi bennem van, ne veszítsem el soha! Szeretni mindent, s mindenkit! Ez a lét értelme.
S szép lassan kinyitom a szemem......Utazásom véget ért......

‎

Mese

Egyik délelőtt úgy adódott, hogy volt szerencsém meghallgatni Bródy János előadásában a Micimackót, s nagyon kellemes emlékeket idézett fel bennem. Erről a dalról a kisebbik lányom jutott eszembe. Mikor körülbelül két-három éves lehetett, alig lehetett őt elvinni a képernyő elől. Imádta nézni a Micimackót. Bevallom őszintén, nekem is nagyon a szívemhez nőtt ez az imádni való kis maci, a Tigrissel, Malackával, Bagollyal, Fülessel s Zsebi babával egyetemben. Természetesen ahogy lenni szokott, nemsokára gyűjtögető életmódba kezdtünk, hisz mindenből Micimackó figurás kellett. Kezdve a kedvenc kispárnával.


Az én gyermekkoromban nagyon sok rajzfilm volt, melyek valószínűleg sok apróságnak, illetve felnőtt nézőknek adtak sok örömet.
Mind közül nekem legjobban a Vuk nőtt a szívemhez. Ki felejtené el ezeket az oly híressé vált mondatokat. „Egyedül vagyok, kicsi vagyok, éhes vagyok! … Segítsetek Vuknak, a kis rókának!”
De nagyon szerettem a Vízipók-csodapókot és a Mézga családot is. Mai szemmel visszanézve igen csak különböznek a mai technikával készült meséktől, de ugyanúgy imádni való mindegyik. Ezek a sorozatok később még a lányaimnál is a kedvencek közé tartoztak. Ez is bizonyítja, hogy ennyi év után sem veszítettek a népszerűségükből.
Emlékszem, hogy esténként alig vártuk a TV maci megjelenését, hogy végre elkezdődhessen az esti mese. Imádtam a „Frakk a macskák réme” sorozatot, ami azóta is a nagy kedvenceim közé tartozik. Lukrécia és Szerénke, a két elkényeztetett macska örök harca a vizsla kutyával.
Rendkívül humoros sorozat volt a „Kérem a következőt”, Dr Bubó, a bagoly és a fülig szerelmes, jószívű barna medve, Ursula nővér főszereplésével. Kedvenceim közé tartozott még a Kockás fülű nyúl, mely a nevét hosszú füleiről kapta, amelyeket összecsavarva propellernek használ és így repülni is tud. S még sorolhatnám.....


Mikor a lányaim voltak kicsik, akkor minden vasárnap délután körülbelül egy órás időtartamban Disney meséket adtak. Kacsamesék, a felejthetetlen Dagobert bácsi, Balu kapitány, és a két kis mókus, Chip és Dale stb. Bevallom őszintén, az összes mesét megnéztem a lányaimmal. Engem is ugyanúgy elbűvöltek, mint őket. Nincs is annál jobb érzés, mikor a gyermekeinkkel együtt fedezzük fel a mesék világát, s együtt kacagunk, vagy éppen izgulunk rajta

A női szív

Mitől dobban meg erősebben egy női szív?

Ha látja közeledni kedvesét, ki iránt őszinte, csodás érzéseket táplál.
Az oltárnál, mikor kimondja azt a szót, mely a boldog jövőt jelenti a számára.
Ha érzi a testében a csodálatos, semmivel sem összetéveszthető anyaság érzését.
Orvosánál a monitoron látja születendő kisbabája szívének erőteljes, sűrű dobbanását.
Hasára téve kezét, érzi annak élénk mozgását.
Mikor meglátja világra jött babájának arcát, s féltőn fedezi fel őt teljes valójában.
Ha az első puszit adja piciny homlokára, s apró keze az övébe simul.
S először érinti kisbabája száját az éltető anyatej. S ha meglátja kedvese karjában szerelmük gyümölcsét.

Nagyot dobbanhat a szív, ha látja gyermeke első lépéseit, s meghallja először azt a szót, mely számára egy csoda, ANYA!

Együtt izgul vele az első óvodai napon, s meghatódva hallgatja gyermekét, ahogy a karácsonyi ünnepségen csillogó szemmel énekel.
Az iskola évzáró ünnepélyén, mikor gyermekét szólítják, s az büszke tekintettel indul átvenni az egész éves munkájáért járó jutalomkönyvet.
Ha gyermeke megosztja vele első szerelmi élményét, s ő vele együtt örül.
Az első csalódásnál, mikor a vállán sírja ki bánatát.
S még számtalan olyan pillanat van az életben, amikor egy nő szíve erősebben dobbanhat!
S nem utolsósorban, mikor először látja meg unokája arcát.....s próbálja rajta felfedezni oly szeretett gyermeke vonásait.

Sötét szoba

Sötét szobában tengeti keserves napjait
Súlyos függöny gátolja a beáramló fényt.
Nem kell neki világosság, ha lelkében sötétség honol
A magány, és a bánat ostromolja szívét.

Úgy érzi, hogy igen, ő ezt megérdemli.

Sötét szobában bántó szavakkal kínozta kedvesét
Nem látta arcát, de érezte a lelkében dúló csatát.
Nem tisztelte, félredobta, nem érezte ennek súlyát;
Mikor nézte az üres szobát, hiányára akkor döbbent rá.

Sötét szobában kínlódások között érzi
Hogy élete válaszút elé érkezett
Vagy meghal csendes magányában
Vagy helyrehozza az elrontott életet.

Mert tudja, hogy van még egy sötét szoba
Hol kedvese éli keserves napjait.
S tudja, hogy ott azt a vaskos függönyt,
Őneki saját magának kell elhúznia.

Énekkar

Mindig szerettem énekelni. Kisdobos nyakkendős koromból túl sok emlékem nincs az énekórákról, de mikor úttörő lettem, büszke voltam arra, hogy beválasztottak az énekkarba. Izgatottan készültem az első próbára. Lelkes voltam és nagyon komolyan vettem a feladatot. Mint mindenki az énekkarban.
Egyszer még a Magyar Rádióba is hívtak minket. Már az is nagyon izgalmas volt, ahogy a kis csapat készült az utazásra. Nekünk akkor ez hatalmas élmény és megtiszteltetés volt. Mai napig emlékszem a felvételre. S mikor megtudtuk, hogy mikor adják le adásban, az egész család izgatottan ült az egy szem Szokol rádiónk mellett, s feszült figyelemmel hallgattuk. Örök élmény marad....
A legjobban a menetdal versenyeket szerettem. Mindig is jobban vonzottak a lendületes, lelkesítő dalok. Sok, és kimerítő próba után a város egyetlen főutcáján menetelve mértük össze tudásunkat a többi iskola énekkarosaival. Természetesen egyenruhában, piros nyakkendővel a nyakunkon
Nem tudom, hogy valaha is nyertünk-e, de most így visszagondolva, talán mindegy is volt. Az élmény kárpótolt minket.


Akár hogyis, én örülök, hogy ezek az élmények megmaradtak nekem. Fiatalságom egyik legszebb időszaka volt.



"Pajtás, daloljunk szép magyar hazánkról,
Itt ringott bölcsőnk, itt nevelt anyánk.
Zengjen dalunk a széles rónaságról,
Mely a bőség kincsét ontja ránk.

Miénk e föld, erdő, mező,
Kalásza, virága nékünk terem.
Pajtás, daloljunk szép magyar hazánkról,
S az ének szálljon völgyön és hegyen."

Egyszer eljön értünk

Mikor megszületünk, egy új, csodálatos élet kezdődik.
Ahogy cseperedünk, még nem értjük, miért van az, hogy olyan emberek, kik közel álltak hozzánk, egyszer csak nincsenek többé.
Csak azt látjuk, hogy akik továbbra is itt vannak nekünk, az ő boldogságukra árnyék vetül.
Mikor már nagyobbacskák vagyunk, s kezdjük megérteni, hogy ez egy végleges, visszafordíthatatlan állapot, egyszer csak elkezdünk aggódni a szeretteinkért.
S ha már felnőtté válunk, elfogadjuk, hogy egyszer eltávozunk. Már nem aggódunk, nem gondolunk az elkerülhetetlenre.

Egészen addig, amíg....
..közeli kapcsolatba nem kerülünk vele.
Ez a kapcsolat lehet egy olyan ember elvesztése, kit nagyon szerettünk.
Vagy történik velünk valami, mi örökre megváltoztatja az élethez való hozzáállásunkat. Elkezdjük értékelni az elkövetkezendő napokat.
Ez a történés lehet egy olyan betegség, melyből csodálatos módon gyógyulunk fel.
Úgy érezzük, hogy kaptunk egy újabb esélyt az élettől. S a halál várhat....
vagy ha csak egy pillanaton múlik az életünk. Máris másképp értékelünk mindent.
De amit egyszer megtapasztaltunk, az mindig ott lesz bennünk.
S e tapasztalás által teljesebb életet élhetünk addig, amíg eljön értünk....


Félek az ismeretlentől. Félek attól, hogy hogyan következik be, a szeretteim ott lesznek e mellettem. El tudok-e búcsúzni tőlük.
Néha mikor eszembe jutnak ezek a gondolatok, akkor mindig ugyanarra a válaszra jutok. "A halállal saját magamnak kell szembenézni, de szeretném, ha ott lennének mellettem, mikor eljön az idő. Ha fognák a kezem, s útnak indítanának. Mert a halál kapuját úgy is egyedül kell átlépnem".

Kommunikáció

Van olyan ember, kinek szüksége van arra, hogy megossza másokkal a gondolatait. A jót és rosszat egyaránt. Van aki csak arra vágyik, hogy meghallgassák, de van, aki segítséget is szívesen fogad.
Olyan is akad, kinek nincs szüksége arra, hogy másokkal beszéljen. Úgy gondolja, saját magában kell lerendeznie dolgait.


Aki kommunikálni szeretne, az így vagy úgy, de megtalálja a módját. Hogy ezt hogy teszi?
Van kinek szüksége van az ember közelségére, hogy akár egy jó kávé mellett, barátjának öntse ki lelkét, szívét. Ilyenkor a mozdulatai, arckifejezései is segítségére lehetnek érzései kifejezésére.
De nem kell feltétlenül barát. Biztos sokan voltak már úgy, hogy valami késztetéstől vezérelve olyan emberrel kezdtek el beszélgetni, kit eddig csak felületesen ismertek. De valami miatt, úgy érezték, hogy most van itt az idő, hogy megnyíljanak előtte.
Van, kinek elég egy levélváltás. Már maga a levél megírása nyugtatólag hat rá, hisz tudja, hogy olyan ember kapja meg, ki megérti őt bánatában, vagy éppen vele együtt tud örülni.
Van ki verset ír, vagy leírja gondolatait, és kitárja a világ felé. S azáltal, hogy olvassák, ez is egyfajta kommunikációvá alakul át. Hozzászólnak, továbbgondolják, és ezáltal mindkét fél tanulhat és fejlődhet.
Vagy csak egyszerűen szeretünk egy költőt, és szeretnénk megosztani mindenkivel a verseit. Mert valamikor ezek a versek nagy hatással voltak ránk. S ki tudja. Lehet, hogy másokra is azok lesznek.
Ha látunk egy videót, vagy hallunk egy szép zenét. Lássa más is, és hallhassa is.
Hiszem, hogy mindenfajta kommunikációnak fontos mondanivalója van. Hisz nem véletlenül akarnak közölni velünk valamit.

Levél

Egyik nap munkahelyemre bejött egy kedves, idős bácsi. Egy kézzel írt levélről szeretett volna fénymásolatot kapni. Hivatalos levélnek tűnt, cirádás betűkkel volt tele, szinte hajszálpontosan egyenes sorokkal. Természetesen nem olvastam bele, csak ahogy ránéztem, külsőleg gondosan elkészített levél volt, mely arról árulkodott, hogy megírója igencsak adott az alaposságra. Hát igen, egy levélnek így kell kinéznie. Gondoltam.

S rögtön eszembe is jutott, hogy én nagyon régen írtam kézzel levelet. Amióta van elektronikus levelezésre lehetőségem, azóta szinte mindig géppel írok. Az meg már igencsak régóta van.

Mikor fiatal lány voltam, akkor még levélpapíron tudtunk csak levelezni egymással. Volt egy barátnőm, ki az általános iskola elvégzése után másik városba ment továbbtanulni. Például vele sűrűn leveleztünk. Akkor még azt hiszem, sima fehér papírra írtam. Később már használtam díszes levélpapírokat is. Egy időben még gyűjtöttük is őket. Legjobban a szép színes, virágos papírokat szerettem.
Talán volt /és van/ illatos is? Ki tudja már

Minden egyes levélírás előtt leírtam piszkozatba a gondolataimat, igen alaposan át kellett rágnom magam minden mondaton. Mert ha szép levelet akartam írni, nem lehetett benne tévesztés, szavak áthuzigálása. De az biztos, hogy nagy örömet okozott. Személyesen elvinni a postára, s utána izgatottan lesni a postaládát, hogy vajon mikor jön a válasz. S ez csak egy baráti levelezés volt. S vajon, aki szerelmes levelet várt? Nekem olyan nem volt, de bele tudok gondolni az izgalmakba

Most meg, egy kattintás, s abban a pillanatban jön a válasz. Bárhol is vagy a világban. Ezzel sincs semmi bajom, hisz rendkívül kényelmes, és nagyon hasznos is. Csak egy kicsit sajnálom, hogy a mai fiatalok talán még nem is írtak meg így levelet. S ha eddig nem tették meg, akkor szerintem már nem is fogják.

Emlékezés

Múlt vasárnap délelőtt, miközben főzőcskéztem, sok gondolat megfordult a fejemben. Leginkább a fiatal, tini éveimre gondoltam, próbáltam felidézni az akkori érzéseimet, eseményeket. Próbáltam emlékezni régen nem látott arcokra, azokra akik akkor a barátaim voltak vagy csak egyszerűen részt vettek az életemben. Sok minden eszembe jutott és sok mindenki. Ő viszont nem.....
Ma tudtam meg, hogy egyik barátnőm, kivel pár évig barátnők voltunk, meghalt...Az újságból tudtam meg. A halála hétfőn következett be...
De a gondolataimban nem jelent meg, pedig nem felejtettem el őt. Pár hónapja még  találkoztunk is. Fiatal volt még, s nem gondoltam volna, hogy most a halálhírét olvasom. Sajnos ilyen a halál. Könyörtelenül visz, ha itt van az idő.

Fény

Hívlak, vágyom rád vakító, tiszta, fehér fény
Járd át testem, lelkem minden zegzugát.
Titokzatos színben pompázó koronámon át
engedlek én gyógyító, lélekemelő utadon.

Látogasd meg királykék lelki szemem
Űzd el félelmeimet, s segíts engem az elmélyülésben
hadd fedezzelek fel teljes valódban, s ezáltal
eggyé válunk a nagy végtelenségben.

Folytasd utad  a teljes nyugalom, és béke szigetén
Erősítsd meg bennem e felemelő, csodás érzést.
Add nekem a tudást, s szabadíts meg a világ béklyóitól
Hogy általad belássak a kozmikus tudat tengerébe.

Erősítsd meg bennem a szeretet, s elfogadás érzését,
hogy mások is érezhessék a belőlem jövő odaadást.
S ezáltal ők is táplálkozhassanak, és érezzék,
ezt a csodás, tisztán ragyogó, békés energiát.

Jövő

A múlt történéseiből tanulva, sok mindent teszünk a jelenben, a jövő érdekében. Volt a múlt, s van a jelen. Éltünk egy életet, és élünk most. A jövő képlékeny. De vannak terveink. Vagy könnyen megvalósítható, vagy csak álmok. Legalábbis most annak tűnhetnek.

Sok mindent nem tapasztaltam, sok mindenre nem is vágyom. De van, amit szeretnék megélni, van amit szeretnék látni. De nem minden áron.

Nem láttam még a tengert. Soha nem éreztem milyen az, mikor a hullámzó víz mossa a lábam. Mikor beszippanthatom a tenger sós levegőjét. Ha a talpam alatt forró, finom homok van, s pálmafák között sétálhatok a naplementében. Ha nem jutok el? Sebaj. Voltam viszont tó partján, vízimadarak között. Lábamat lógatva vízébe, hattyúkat etettem. Figyeltem a sirályok röpködését, kis kacsák úszkálását.

Nem voltam még az ausztriai hegyekben. Nem láttam az osztrák falvakat, honnan a házak ablakából kinézve lehet látni a havas hegycsúcsokat. Hol a házak telis-tele vannak gyönyörű szép virágokkal. Csodaszép az év bármely szakaszában. Szeretnék eljutni. Ha mégsem? Akkor viszont a Mátra emlékéből töltekezem. Hol a havas erdőben túrázva, szarvasok és őzek között, fedezem fel az erdő szépségeit. S a hegycsúcsra felérve pompás látvány tárul elém.

Sokféle érzést megéltem, volt közte jó és rossz is egyaránt. Hol tanultam belőle, hol nem.

Egyvalamit szeretnék olyannyira. A teljes béke, nyugalom érzését a lelkemben. S akkor elmondhatom, hogy mindent megkaptam. Mert nekem az a minden.

‎

Kétely

Van, hogy egy apró kétely, egy csöppnyi bizonytalanság,
észrevétlenül beférkőzik a szíved legmélyebb bugyrába.
Úgy gondolod, ilyennek nincs ott helye, nem férne el,
de mélyen, alaposan megbújik, s készenlétben áll.


Vár, s hirtelen előbukkan, hogy megmutassa magát.
S te nem érted, mi az oka, ami miatt itt jár.
Mert tudod, és érzed, hogy nincs olyan, ami bánt.
S legyőződ, s az apró kétely, bizonytalanság tova száll.

Mama

Apró, vörös, göndör hajú kislány volt. Anyukája reggelente, mikor megfésülte, masnit kötött a hajába. Szerette a fodros kis szoknyákat, sokat forgott a tükör előtt. Szerette nézni a fodrok mozgását.

Otthonos, kicsi házban laktak, gyönyörű kerttel. Hol csodaszép virágok ékeskedtek, és finomabbnál finomabb gyümölcsöket lehetett szedegetni a fákról.Szeretett kint üldögélni a kertben, csodálni a szebbnél szebb lepkéket, ahogy egyik virágról a másikra repkednek. S a madarak énekét hallgatni, miközben egy kis széken üldögélve képeskönyvet nézegetett.

Volt egy mesekönyve, az volt  a kedvence. A nagymamájától kapta. Szinte mindig nála volt. Sok, színes kép volt benne, kisállatok képei, s mindegyik mellé kedves kis történetek. Mivel anyukája s apukája sokat volt távol, ezért ideje nagy részét nagymamájával töltötte, ki igazi nagymama volt. Ősz hajú, gondoskodó, s mindenben segítőkész. Leste unokája minden kívánságát, ha kellett, egymásután többször is olvasott neki. A kislány már kívülről tudta az egész könyvet, de akkor is újból és újból el kellett neki olvasni. Nagyon sok boldog napot töltöttek együtt.

Egyik nap nagymamája mintha egy kicsit más lett volna. Nem mosolygott annyit, s mintha nehezére esett volna azoknak a teendőknek elvégzése, ami eddig könnyedén ment. A kislány nem értette mi történt, így hát megkérdezte mamáját. 

- Mama! Valami rosszat csináltam?

Ekkor mamája odaültette az ölébe.

- Kiscsillagom, te nem tudsz semmi olyat csinálni, ami miatt én elszomorodnék. Mindennél jobban szeretlek. S ha egyszer már nem leszek itt veled, csak hunyd be a szemed, és próbálj erősen rám gondolni. S megfogod látni, hogy ott vagyok, s mindig is ott leszek.

A kislány egy pillanatig erősen gondolkodott, majd összehúzta  szemöldökét, és így szólt.

- Mama! Te nem mehetsz sehova! Ki fog nekem mesét olvasni, ha ahhoz lesz kedvem?

Nagymamája elmosolyodott, de gyorsan el is kellett forduljon. Egy könnycsepp gördült le az arcán.

Egyik reggel a kislány mikor felébredt, nem látta sehol mamáját. Kiült a kertbe, a kis mesekönyvével, s várta hogy jöjjön. S ekkor halk sírásra lett figyelmes. Anyukája sirdogált apukája karjai között. Érezte, hogy valami nagy baj van. Ekkor magához szorította  a könyvet, és összekuporodott. Jó kicsire, hogy ne találja meg a rossz hír. Ekkor érezte anyukája kezét a vállán. S hallotta a hangokat. Mama nem jön többé....Ennyit hallott. Ekkor befogta  a fülét. A könyv leesett az öléből. Nem tudta mit jelent  a halál, de érezte hogy olyan végleges. S ekkor eszébe jutott mamája mondata:

- "S ha egyszer már nem leszek itt veled, csak hunyd be a szemed, és próbálj erősen rám gondolni. S megfogod látni, hogy ott vagyok, s mindig is ott leszek."

S ő erősen becsukta szemét, próbált koncentrálni. S valóban nem sokára hallotta mamája hangját, ahogy mesél neki. S látta az arcát, ahogy kedvesen mosolyog rá. 

Elkezdett sírni....

Diszkó

Kamasz koromban alig vártam az első olyan napot, mikor elmehettem táncolni. Mint ahogy most is, akkor is imádtam a zenét. Volt egy MK27-es típusú kézi magnóm. Mindig vártam a rádióban a kívánságműsort, s mikor olyan számot játszottak, ami nagyon tetszett, felvettem. Utólag belegondolva, igencsak meg kellett dolgozni minden egyes felvételért. Vigyáztam is rá rendesen.

A lakótelepünkön volt egy ifjúsági ház, ahol tini diszkót tartottak. Délután öt órától este nyolcig szórakozhattunk. Tizennégy éves voltam, mikor először mehettem. Mondanom sem kell, nagyon nagy izgalommal készültem. Egy kicsit féltem is, de a kíváncsiságom erősebb volt. Homályosan emlékszem a teremre, azt tudom, hogy körben a falak mellett székek sorakoztak. Büfé kint volt a folyóson. Természetesen szigorúan alkoholmentes. Akkor még csak úgy táncolhattunk, ha fel lettünk kérve. Hát ez nagy bosszúság volt nekem, mert nincs rosszabb annál, mint diszkóban álldogálni, miközben sorban játsszák a kedvenc számaidat.


Az első táncfelkérésem nagyon muris volt. Az egyik fiú odahajolt a fülemhez, s mondott valamit. Én a hangzavartól semmit nem értettem.

Na vajon mit kérdezhetett? És vajon én mit feleltem rá? Hát ezt: Nem értettem, mit kérdeztél?

Mai napig mosolygok rajta, ha eszembe jut. Hát ennyit az első diszkós élményemről.


De azért nagyon jól éreztem magam. Egy táncra bizton emlékszem. Kacsatánc. Ma egy kicsit már bohókásnak tűnik, de akkor hatalmasat lehetett rá bulizni. Biztosan sokan emlékeznek még rá.


Azóta csaknem harminc év telt el. A kis kazettás magnót felváltotta az MP3 lejátszó. A lányokat már nem kell felkérni ahhoz, hogy jót bulizzanak. Nincsenek tini diszkók, és az élet este tíz után kezdődik. Mivel az ismeretségi körömben senki nem jár diszkóba, így nincsenek közvetlen tapasztalataim a mostani szórakozóhelyekkel kapcsolatban. Azt tudom, hogy fiatal éveimben kulturált, biztonságos szórakozóhelyek voltak.

S anyukám még így sem tudta lecsukni a szemét, amíg haza nem értem.

Kórház

Hosszú folyosók, kötszer és fertőtlenítő szaga. Régi, sivár kórtermek vagy szép, barátságos szobák. Az emberek szemében a hazavágyás és magány érzése.

Gyermekek osztálya, mely játékokkal teli. Hol síró, hol nevető apró szemek, szülök aggódó pillantása, gyengéd ölelése, vigasztalása.

Szülészet, hol fájdalom és öröm keveredik. Új élet jötte, kinek érkezése boldog könnyeket csal mindenki szemébe. Csecsemők sírása, s újdonsült anyukák odaadó pillantása.

Műtét előtti feszült várakozások, szobatársak közötti (egymásrautaltság) szükség kapcsolatok.

Kora hajnali ébresztések, látogatók utáni sóvárgások.

Osztályok, hol a betegekre minden pillanatban „odafigyelés” vár, hol élet és halál viaskodik egymással.

De ami nélkül ez nem működhetne, az az orvosok és nővérek elhivatottsága, hisz ki kórházba kerül, csak őrájuk számíthat.

Voltam már bent én is, és látogattam szeretteimet is.

Mindenhol segítőkész orvosokkal és nővérekkel találkoztam. Becsülöm bennük azt az általam olyannyira csodált türelmet és odaadást, ahogy naponta a sokadig emberrel is ugyanúgy foglalkoznak.

Nyilván nekik is vannak rossz napjaik, hisz emberek. Mikor kicsit türelmetlenebbek, s nehezebben végzik a dolgukat. Hisz naponta tapasztalnak szenvedést és félelmeket. De a segítség mindig ott van.


Biztos vannak, kik másképp látják. Vannak rossz tapasztalataik, negatív élményeik.

Nekem apró bosszúságokon kívül nem volt más, ami akár fakadhatott az én türelmetlenségemből, és nyugtalanságomból is.
Így látom a kórházat, és így éltem meg.

‎

Ébredés

Mikor kinyitod a szemed, és álmosan rácsodálkozol a világra....

Ha nem az az első gondolatod, hogy nem, nem akarok felkelni... A párodra nézel, és örülsz, hogy ott van veled, és megérintheted. Ha már érzed a frissítő kávé illatát a szádban. A langyos vízcseppeket az arcodon. 

Mikor a napodat végiggondolva, nem az jut eszedbe, hogy nem akarom végigcsinálni. 

Jól érzed magad, ha kilépsz az ajtódon, ki a szabadba. A kora reggeli csípős levegő jóleső érzéssel tölt el. Nem azt érzed, hogy fázol, hanem hogy üdítően hat rá. 

Ha úgy indulsz munkába, hogy nem siklasz el semmi felett. Észreveszel apró kis csodákat, mik körülötted vannak, s mire beérsz, még jobban feltöltődsz. S könnyedén végigcsinálod a napot. 

És este jóleső érzéssel csukod le szemed. Szép nap volt. 

Lehet, hogy boldog vagy? Én biztosan.

Mennyire emlékszünk életünk első éveire?

Egy vályogházban laktunk, anyám, apám, nővérem, nagymamám és nagybátyám. Nem volt meleg víz, se fürdőszoba. A konyhában hatalmas sparhelt, a szobákban kis kályha.

Kisgyermeki emlékeim között a házzal kapcsolatban nagyon keveset találok.
Van olyan kép előttem, hogy én és a nővérem középen fekszünk egy hatalmas ágyon, hófehér paplannal betakarva, szüleink oltalmazó karjai közt.

Emlékszem arra a jóleső melegre,mit akkor éreztem, mikor a konyhában a sparhelt mellett üldögéltem.

Kint az udvaron volt egy kis fáskamra. Szerettem a fa illatát. Ezzel a kamrával kapcsolatban van egy nagyon rossz emlékem. Olyan élénken él bennem, mintha most történt volna.

Volt egy sánta kis csibe, mely nagyon a szívemhez nőtt, nagyon sokat foglalkoztam vele. Ő az én kis csibém volt. Éjszakára ebbe a kamrába csuktuk be őket. Nem tudom rajta kívül mennyi baromfink volt, csak ő maradt meg bennem. Egyik reggel, mikor felébredtem, első utam hozzá vezetett, De csak pihéket találtam. Véres pihéket. Elvitte valamilyen állat. A zokogásom olyannyira élénk az emlékeim között, hogy még most is kicsit összeszorul a szívem, ha rágondolok.

Nem emlékszem a kertünkre, csak arra, hogy hátul volt egy nagy kapu. Nem szabadott kimennem rajta. Van egy fénykép rólam, ami ott készült. Még karon ülő voltam. Anyám fogott, mellette nagymamám álldogált. Nagy fák voltak körülöttük. Szép volt.

Mikor már egy kicsit nagyobbacska lettem, egyszer jöttem haza a nővéremmel a boltból. Emlékszem üvegdarabokra az úton. Elestem, és pont rá. Nagyon csúnyán megsebezte a térdem. Mai napig meg van a helye.

Az utca végében volt egy nagy fekete kutya. Borzasztóan féltem tőle. Mikor egyszer egyedül jöttem haza, kint találtam az utcán. Emlékszem arra, hogy megdermedtem. A kutya odajött hozzám, és első két lábát feltette a vállamra. Akkora volt, mint én. Nem bántott, de akkor nagyon megijedtem. Azóta tartok a kutyáktól.

Emlékszem a házunk előtti kis rétre, hol volt egy körhinta. Egy téli kép ugrik be, hajtottam a hintát, egyedül voltam. Sokat gondolkodtam, hogy ez miért maradt meg bennem. Lehet, hogy magányos voltam? Óvodába nem jártam, és nem emlékszem egyetlen egy barátnőmre sem. Sőt, egyetlenegy gyerekre se.
Hat éves voltam, mikor elköltöztünk.

Ennyi jut eszembe. Ez volt életem első öt éve emlékképekben. Még van kettő fénykép rólam. Nagyon vigyázok rájuk, hisz az emlékek mellett csak ez maradt nekem abból az időszakból.

Tollas csodák

Él valahol egy kis kedvenc…egy kis papagáj, egy kisfiú…. Kotyócska a neve. Kedvence embernek és állatnak. A természet egy apró csodája, de gazdijának maga a minden. Hogy mi és ki ő? Megpróbálom elmesélni. Ahogy én látom….

Olyan kis lény, kinek hangja lehet lágy, duruzsoló, szívet melengető, de lehet határozott (foglalkozz velem), erőteljes, de mégis csodaszép. Ki csak ott érzi tökéletesnek a világot, ahol gazdija van, ha érzi közelségét, melegségét, hisz számára ez a megnyugtató (és utána esetleg jöhet a kis párja)

Mi neki finom falat? Vajon van annál finomabb, mint amit gazdi szeret? Nem hinném…..

Nincs egyedül. Kis-lények hada veszi körül. Szebbnél szebbek, bájosabbnál bájosabbak. Kedves tollasok…. Kis papagájok és pintyek. Ha közelükbe megyünk, érezzük azt a harmóniát, energiát, ami belőlük árad. Ahogy gondoskodnak egymásról, ahogy tollászkodnak, ahogy szeretik egymást.

Egyszer úgy hozta a sors, hogy én voltam, ki felügyelte a kismadarakat. Korán mentem, a nap szinte még fel sem kelt. Hatalmas csend volt, csak kis kotyogásokat lehetett hallani. Kis beszélgetést, mi nagyon megnyugtató érzés volt. Ahogy ténykedtem a konyhában, és készítettem kis reggelijüket, egyszer csak csodálatos dologra lettem figyelmes. Megállt a kezem, meg sem mertem moccanni. Az egyik kis pinty elkezdett énekelni. Csak hallgattam, és nem tudtam betelni e csodával. Akkor értettem meg igazán gazdijának oly sokszor elhangzott mondatát.

Csodás reggelünk volt, de mire feleszméltünk, már el is késtünk.

emberi sorsok

Van, hogy egy embernek félresiklik az élete. A saját hibájából vagy önhibáján kívül. Mikor meglátunk egy hajléktalant, nehezen tudjuk eldönteni, hogy melyikhez tartozik. Persze könnyen ítélkezhetünk. Boros palackot látva a kezében, biztos arra gondolunk, nem kellett volna annyit innia. És mi van, ha az utca tette ezt vele. A túlélés. Hogy melegedjen. Nem tudhatjuk.

Kedvenc boltunk előtt volt egy idős bácsi. Minden reggel, mikor vásárolni mentünk, adtunk neki egy kis pénzt. Biztosak voltunk abban, hogy a kocsmába megy vele. És akkor mi van? Neki ez kellett, a  túléléshez. De hozzá teszem, hatalmas volt benne a hála. Nagyon sokat beszélgettünk vele, iskolázott, értelmes ember volt, csak kidobta a felesége. Hogy miért? Nem lényeges. Egy ember volt, aki segítségre szorult.

A lakók mikor elkezdtek ellene lázadni, eltűnt. Nem tudjuk mi lett vele. Néha eszembe jut, talán már nem is él. Meglehet jobb is neki így.

Volt olyan karácsonyunk, mikor szenteste addig nem kezdtük meg a karácsonyi ajándékosztást, míg a házunk előtt lévő Ladában lakó három hajléktalannak nem vittünk ennivalót, bort és süteményt, és nem mentünk el megetetni azt a kóbor cicát, mely a város egyik könyvtára előtt lakott. Nekünk az volt az egyik legszebb karácsony szentesténk. Mondanom sem kell, hogy megint nem volt híján a hálának. A hajléktalanok részéről egy köszönöm, a macska részéről egy mély, határozott dorombolás.

De megdöbbentő, hogy az emberi büszkeségnek (?) mekkora a határa. Volt egy hajléktalan a lakótelepünkön. Régi, kopott, és bizton állíthatom, rendkívül koszos, szakadt ballonkabátban járt mindig. Télen és nyáron is egyaránt. Folyton csak abban, sose láttuk másképp. Folyamatosan a kukákat túrta, és mindig végignézte a kisebb szemeteseket cigaretta csikkek után kutatva. Egyik nap az állomásra indultunk. Nyár volt, fürödni készültünk. Megláttuk őt, és mivel a párom dohányzik, ezért gondolta, megkínálja cigarettával, mivel éppen egy szemetes felett kutakodott, adni akart neki pár szál cigit. A férfi ránézett, majd csak ennyit mondott.

- Nem ezt a márkát szívom.

Nem tudtam, sírjak e vagy nevessek. De legszívesebben zokogtam volna.

Esküvő

Egyik nap úgy adódott, hogy egy barátnőm megkért arra, kísérjem el őt egy esküvői szalonba. Csak bátorításra volt szüksége, és én szívesen mentem vele.

Mikor látok egy esküvőt, mindig elbűvöl a menyasszony ruhája. Amúgy is szeretem a fehér színt, a tisztaság érzését kelti bennem. A szalonba belépve csodálatos látványban volt részem. Szebbnél szebb ruhák, kiegészítők sorakoztak egymás mellett, és valahogy olyan melegség érzés volt bennem. Rögtön előtörtek az emlékek.

Amikor a saját esküvőmre készülődtem, izgatottan indultam az első ruhapróbámra. Akkor még nem voltak ilyen csodaszép szalonok, és ilyen különleges ruhák sem. De azok is ugyanúgy elbűvöltek, hisz egy esküvői ruha mindig gyönyörű. Szinte azonnal megtaláltam a számomra megfelelő ruhát, és boldogan léptem ki a varrónőtől. A fodrászom, a sminkesen én saját magam voltam, és nem okozott gondot a ruha felvevése sem. Mikor úgy éreztem, hogy készen vagyok, és mindent megtettem annak érdekében, hogy szép menyasszony váljék belőlem, odaálltam a tükör elé. A látvány még engem is meglepett. Csodaszépnek láttam magam.

De mintha nem is én lettem volna. Ennyit tesz egy ruha, egy rendezett frizura és egy kis smink? Vagy kell hozzá egy kis belső ragyogás? Egy kis (nagy) szerelem?

Ez mind meg volt. Talán ezért láttam magam ennyire szépnek.

Mikor kiléptünk a szalonból, hirtelen ötlettől vezérelve előkerestem a telefonom, és felhívtam a párom. Nem akarsz feleségül venni még egyszer? A válasz gyors volt. De igen.

Egy kismacska emlékére

Egy hideg téli napon érkezett hozzánk. Fekete-fehér, 3 hónapos lány cica volt. A menhelyről hoztuk ki, a csaknem 7 éves kislány cicánk mellé. Nem mondom, hogy minden úgy zajlott, ahogy elképzeltük. Elmaradt a boldog találkozás, helyette gyanakvó tekintetek, félelem és nagy fújás következett. A cicánk nem tudta elfogadni a kis jövevényt.

Szívszorító látvány volt, ahogy kétségbeesetten próbálta védeni a megszokott helyeit, és amikor a kiscica véletlenül beleevett az ő tányérjába, végleg megsértődött. Nehéz időszakok jöttek. Nem lehetett őket egyedül egy helyiségben tartani. A kiscica játszott volna vele, de ő nem volt hajlandó még ránézni sem. Nem tudott mit kezdeni ezzel az örökmozgó, bájos, okos kismacskával.

Nekünk nagyon sok örömet okozott az új jövevény, mert már szinte el is felejtettük, milyen egy igazi kölyök macska. Egy pillanatig nem volt nyugta, nem volt olyan, amivel ne játszott volna.

Teljesen egészséges volt, csak néha látszott a hátán egy apró remegés. Akkor még ennek nem tulajdonítottuk nagy jelentőséget. A kettejük között lévő kapcsolat nem sokat változott a következő pár hétben. Sőt, a nagy cicánk néha még el is náspángolta a kicsit, ha nem voltunk elég gyorsak ahhoz, hogy leállítsuk. Az biztos, hogy nem unatkoztunk. Feladták a leckét nekünk.

Körülbelül 4-5 hete lehetett nálunk a kismacska, amikor is egyre sűrűsödtek a hát remegések, majd azt vettük észre nála, hogy egyre nehezebben lélegzik. Orvoshoz kellett vinnünk, aki egy gyógyíthatatlan macska betegségre gyanakodott. Vizsgálatok sora, kezelések, gyógyszerek követték egymást. De mindhiába. A kiscica menthetetlen volt.

Amikor a kismacska állapota rosszabbodott, a nagy cicánk végre hajlandó volt odamenni hozzá. Elkezdte mosdatni. Hihetetlen látvány volt. Utána már nem bántotta többet.

Nem volt mit tenni, az orvossal megbeszéltük, hogy elaltatjuk a kiscicát. Az otthonunkba nagy szomorúság költözött. Ez már olyan végleges, visszafordíthatatlan tény volt, és nehezen tudtunk beletörődni.

Soha nem felejtem el, mikor éjszaka felébredtem, a kiscica ott feküdt az ágyam mellett, és nézett. Hatalmas szomorú szemekkel. Mintha érzett volna valamit. Nem tudom. De az biztos, hogy nekem összeszorult a szívem. Másnap ott voltunk vele az utolsó percig. A kezünk között aludt el, de a halálát nem láttuk. Úgy emlékszünk rá, ahogy békésen aludt, és már nem fájt semmije.

csak egy kis emlék

Kissé félénk, visszahúzódó lányka volt. Nem tartozott a jeles tanulók közé, de nem volt rossz tanuló sem. Valahol a középtájon teljesített. Zavarta, ha a középpontban volt, ezért okozott neki gondot a felelés. Jobban szerette, ha írásban kérik számon. Ilyenkor jobbak voltak az eredményei.


Az osztályában magányosnak érezte magát. Ott kialakult baráti társaságok voltak, de ő a barátnőjével egyikhez sem tartozott. A jó tanulók pedig szinte külön tábort alkottak, ezért velük sose beszélt. Néha titkon figyelte őket, (egy kicsit talán irigykedve is) ahogy vidáman, hangosan kacagva, önfeledten tudtak beszélgetni egymással, nem zavarva, hogy mindenki őket figyeli. Néha eljátszott a gondolattal, hogy körülveszik, és figyelik minden szavát. Ő meg mesél és mesél, és nagyon jól érzi magát.


Szeretett görkorcsolyázni. Mikor jó idő volt, amikor tehette, kiment az utcára, és korizott. Azt szerette, mikor gyorsan száguldott vele, és olyankor szabadnak érezte magát.

Egyik este elesett. Ráesett a kezére. Először nem érzett semmit az ijedségen kívül, de mikor ránézett a csuklójára, megijedt. Egyértelműen látszott rajta, hogy eltörött. Pár pillanattal később megérkezett a fájdalom is. Fél órán belül már a kórház baleseti osztályán találta magát. Egy röntgen után bevitték a gipszelőbe. Hideg volt ott és nagyon fázott. Talán akkor jött ki rajta az ijedtség igazából. Még soha nem tört el semmije sem. A gipszelés fájt, amíg helyretették a csontjait. Az egész alkarját a kézfejéig beborította a hófehér gipsz. Mikor ránézett, az első gondolata az volt. Vajon hogy fog ez kinézni hat hét múlva?


Másnap mikor belépett az osztályterembe, halkan köszönt, és leült a helyére. Mintha egy kicsit csendesebb lenne ma mindenki. Felnézett. Őt figyelték. Az egyik lány a jelesek közül odalépett hozzá, és megkérdezte, veled meg történt? Pár pillanattal később már több érdeklődő tekintetekkel találta szembe magát. Zavarba jött, nem tudott hirtelen mit kezdeni ezzel a kialakult helyzettel.

Aztán szép lassan kezdett feloldódni, és jóleső érzés töltötte el. Foglalkoznak vele, és őszinteséget érzett az érdeklődés mögött. Már nem is tűnt annyira szörnyűnek az előző este.


S ekkor az a lány, aki először megszólította, megkérdezte.

- Ráírhatom a nevem?